Ne ítélj, hogy ne ítéltess…

Sok meghatározó élményben volt részem életem során, de a napokban többször is eszembe jutott egy, ami alapjaiban változtatta meg az emberekhez való hozzáállásomat. Az a személy, akinek köszönhetem ezt a tapasztalást, már nem az életem része, és talán sohasem tartozott a legközelebbi ismerőseim közé, de mindörökre hálás leszek neki azért, hogy felnyitotta a szememet.

Soha nem felejtem el… Valahol a bulinegyedben, a Király utca környékén ültem, ültünk egy török étteremben. FankaDelivel beszélgettem – igen, ő az a FankaDeli akire az olvasó egyből gondolni fog… Azt hiszem az volt az első találkozásunk. 22 éves voltam ekkor és semmiben sem hasonlítottam egy átlagos 22 éves lányra. Tele voltam dühvel, indulattal; csalódott és megkeseredett voltam. Utáltam az egész világot, és nem értettem, hogy miért kaptam az élettől azt, amit. Az életem soha sem volt könnyű (vagyunk ezzel így páran, nem sajnáltatásnak szánom), de kb. 15 éves koromtól kezdve sorozatosan kaptam a pofonokat és 22 éves koromra nagyon mélyre kerültem lelkileg. Ekkor már túl voltam néhány “nem evilági” élményen és tudtam, hogy valamin változtatnom kell, de a konkrét lépéseket csak 1-2 hónappal később tettem meg – akkor indultam el az önismeret útján, amit azóta is kitartóan járok. Na de ne szaladjunk ennyire előre, térjünk vissza a sarki gyrososhoz. Épp azt meséltem ekkor Fankának, hogy pár hónappal korábban ért véget életem első komoly kapcsolata, ami hatalmas törést okozott. A volt párom nem egyszer megcsalt, és bár nyilván rá is haragudtam emiatt, de sokkal nagyobb harag volt bennem nőtársaim iránt, akik úgy asszisztáltak ehhez, hogy nagyon is tudtak a létezésemről és a kapcsolatunkról. Az összes egy büdös kurva volt a szememben. Gyűlöltem őket, és gyűlöltem minden olyan nőt, aki szabadosan élt, vagy mondjuk aki az ősi szakmát űzte. Stb. Nem értettem, hogy egy nő hogy tehet ilyet egy másik nőtársával, meg úgy egyáltalán: egy ember a másik emberrel. Szomorú, de egyáltalán nem túlzok azzal, amikor gyűlöletről beszélek, mert tényleg ezt éreztem. Ez pedig látszott az arcomon is: Fanka elképedve nézte, ahogy egyre jobban beleélem magam a mondókámba és torzul el az arcom a bennem tomboló érzelmektől. Egy ponton kőkeményen rám szólt, hogy ezt most azonnal fejezzem be. Ami velem történt, az ugyan szomorú és nem helyén való, de nekem nincs jogom ítélkezni semmi és senki felett. Ha tudnám, hogy némelyik “ledér nő” milyen életet él, akkor valószínűleg mélyen hallgatnék és elszégyellném magam. Már nem emlékszem pontosan, hogyan fogalmazott, de a lényeg ez volt.

Én meg csak ott ültem, lesütött szemekkel, megsemmisülve. Éreztem és tudtam, hogy igaza volt (sőt… foglalkoztatott korábban is, hogy miért választja valaki ezt az utat, erre majd visszatérek), de egyszerűen annyira tele voltam fájdalommal és annyira jól esett volna a lelkemnek, ha valaki megért, hogy szóhoz sem jutottam. Jobb ötletem nem volt, elkezdtem végre enni – utólag meg is jegyezte, hogy az evés határozottan jót tett nekem… Ha nagyon őszinte akarok lenni, a találkozó többi részére már nem is igen emlékszem, mert onnantól kezdve csak ez a gondolat kattogott a fejemben, hogy rettenetesen ítélkező vagyok és erről mihamarabb le kell szoknom. Akkor, ott, 2015 őszén, a Király utcában megváltozott az egész életem. Persze a dolgok nem mentek olyan gördülékenyen, mint gondoltam.

Nem sokkal később, mint említettem, annyira mélyre kerültem lelkileg, hogy úgy éreztem, ha nem teszek valamit magamért végre, akkor hamarosan alulról fogom szagolni az ibolyát. Volt egy nagyon kemény élményem, amikor szó szerint döntenem kellett arról, hogy megyek-e vagy maradok. Maradtam. Maradtam, és elindultam az önismeret útján. Rengeteg módszert, eszközt kipróbáltam, bármire képes voltam, hogy jobban legyek, hogy megértsem önmagamat, a világot, hogy miért alakult az életem úgy, ahogy és hogyan tehetném jobbá. Jobban lettem, látványosan haladtam előre, leromboltam és újraépítettem önmagam… De az ítélkezésről leszokni nagyon nehezen ment. Mindig próbáltam belegondolni a másik helyzetébe, tudatosítani magamban, hogy ezer és ezer oka lehet annak, hogy egy ember egy adott módon cselekszik, és amit én a felszínen látok az csak töredéke a valóságnak… Mégis, pokoli nehéz volt, mert közben folyamatosan azt tapasztaltam, hogy engem is megítélnek, az én helyzetembe nem gondol bele senki, sőt, nem egyszer nyilvánosan kaptam az alázást az interneten. Folyamatosan az a gondolat dolgozott bennem, hogy számtalan oknál fogva lehettem volna “rossz ember” (kinek mi a rossz ugye, na de értsétek jól – nehéz a mostani tudatszintemen megfogalmaznom az akkori érzéseimet…), számtalan olyan tényező volt az én gyermekkoromban is, ami által rossz útra térhettem volna, és mégsem tettem meg. Nem értettem, hogy akkor más emberek erre miért nem képesek?! Kimondatlanul, de valamilyen szinten felsőbbrendűnek érezhettem magam, ami azért “mókás”, mert közben meg a mélyben önutálat és önbizalomhiány lappangott. Na de hát mégiscsak kompenzálni kellett valamivel. Persze, hogy az ember mit gondol a fejében és hogyan cselekszik, az két külön dolog. Gondolhattam akármit, mindig igyekeztem diplomatikusan, korrektül megnyilvánulni; és talán pont ezért esett nagyon rosszul, hogy mások ezt nem tették meg velem szemben.

Egy idő után azt éreztem, hogy teljesen mindegy mit csinálok, az emberek folyamatosan ítélkeztek felettem, állandóan megjegyzést tettek rám. Volt, akit az zavart, hogy szerettem csinosan öltözködni, szoknyában járni, sminkelni. Más azért szólt meg, mert elmentem stoppolni. A harmadiknak az szúrta a szemét, hogy nyíltan vállaltam a politikai hovatartozásomat, és hogy szeretem a hazámat. Volt, amikor már szimplán az se tetszett valakinek, hogy épp jó a kedvem, mosolygok és nem panaszkodom azért mert esik az eső / süt a nap / fúj a szél. Arról nem is beszélve, hogy az önfejlesztés, a spiritualitás iránti érdeklődésem pláne szálka volt sokak szemében. Kezdett ez az egész elviselhetetlen lenni. Tudtam, hogy nem vagyok önmagammal kibékülve, de akkor még fejben nem raktam össze a képet, hogy pont emiatt vonzottam be az életembe ilyen keserves megtapasztalásokat; és hogy emiatt éreztem magam feljogosítva arra, hogy ítélkezzek. Ekkor a felelősség fogalmát még csak földi aggyal tudtam értelmezni, spirituális értelemben kevésbé; és bár folyamatosan dolgoztam magamon, ami által átmenetileg jobb lett az életem, de mivel a probléma gyökere nem lett orvosolva – az önszeretet hiánya és a valódi felelősségvállalás – ezért nem lehetett tartós az eredmény. Olyannyira nem, hogy egyre többször keveredtem “akaratomon kívül” olyan szituációkba, olyan élethelyzetekbe, amiket józan ésszel elkerültem volna, de a minták felülkerekedtek rajtam és most már én is ítélkezhettem magam felett, ha a többi embertől nem lett volna elég…

25 és fél éves voltam, amikor az akkori munkahelyemről kirúgtak. Mindez épp karácsony előtt történt, és bizony úgy alakult, hogy sokáig nem találtam új munkahelyet. Ekkor valami átbillent bennem. Kihasználtam, hogy lett énidőm, tudtam magammal foglalkozni, tudtam pihenni. Ennek lett is eredménye: nem sokkal később leszoktam a túlzó, erős sminkekről, hamarosan lett egy szuper párkapcsolatom kereken 4 év egyedüllét után, és jött egy munkalehetőség, ahol gyerekekkel foglalkozhattam, ami az álmom volt mindig is; szóval a dolgok elkezdtek jó irányba haladni. Úgy éreztem ekkor, hogy az önismeretemben robbanásszerűen tudtam haladni, amiért kimondhatatlanul hálás voltam. Egyrészt a párkapcsolat kőkeményen rávilágított dolgokra, de úgy fejlődni, hogy közben az ember érzi, hogy szeretve van, sokkal könnyebb. Aztán ugye jött a COVID időszak, ami szerintem társadalmi szinten az egyik legnagyobb szintlépési lehetőség volt spirituális értelemben. Minden bosszúságával együtt az az időszak életem egyik legboldogabbja volt és rengeteget köszönhetek ennek is. Ráadásul pont ez vezetett el egy olyan önismereti csoporthoz, ahol az addigi életemben a legátfogóbb, legmélyebb tanításokat sajátíthattam el és egy olyan közösség része lehettem, ahol életemben először elismertek, szerettek, és örültek a sikereimnek. Rengeteg dolgot ekkoriban értettem meg, szinte minden hétre jutott valamilyen “megvilágosodás élmény”, ekkoriban kezdtem el instagramon is sokkal többet írni a gondolataimról, megéléseimről, amit az emberek számomra meglepő módon, de örömmel fogadtak. Egyre közelebb kerültem magamhoz, és ezáltal másokhoz is; egyre inkább olyan emberek léptek be az életembe, akikkel egy irányba tartottunk, akik értették, ami bennem van, akik hozzáadtak az életemhez. Az életem messze nem volt tökéletes, de úgy éreztem, hogy jó úton haladok, ez pedig lelkesedéssel töltött el. Azt vettem észre, hogy egyre többször én szólok rá másokra, amikor ítélkeztek, amikor kellő információ hiányában alkottak véleményt valamiről. Nem voltam feddhetetlen és néha én is visszaestem, de összességében már nagyon messze jártam attól a keserű, 22 éves kislánytól, aki még nem tudott átlátni a fájdalmán.

Amikor már azt gondoltam, hogy az életem jó irányba halad és elérhető közelségbe kerül mindaz, amire vágytam (család, gyerek, stb.), egyik pillanatról a másikra minden összeomlott. A házasságom két hónap után véget ért. Azt hiszem, ez még nagyobb törés volt, mint az első szakításom, hiszen alapvetően sokkal boldogabb volt ez a kapcsolatom, mint az előző; másrészt ilyen rövid idővel az esküvő után ez egy akkora pofon volt, amire igazán nem számítottam. Nem is részletezném, hogyan éreztem magam és milyen állapotba kerültem… Egy valami azonban ekkor már más volt. Valami már ekkor végleg megváltozott bennem. Tudtam, hogy még egyszer nem engedem, hogy elbánjon velem bárki is. Tudtam, hogy nem akarok még egyszer olyan mélyre kerülni, mint akkor 22 éves koromban. Gyakorlatilag az első percben bejelentkeztem terápiába, ami közel 9 hónapig tartott. Elköltöztem, kihasználtam és azóta is kihasználom az egyedüllét minden előnyét. Néhány hónap sírdogálás, szenvedés után azt mondtam magamnak, hogy elég, most már jól akarom magam érezni, jó élményekre van szükségem, nem a siránkozásra. Közben elvégeztem a dúlaképzést, ami nem csak szakmailag adott nagyon sokat, hanem az önismereti úton is… Ugyanis olyan élettörténeteket hallgathattam végig, olyan sztorikat, hogy sokszor csak pislogtam… Na ott végleg megtanultuk mindannyian, hogy nincs helye az ítélkezésnek. Olyan szinten kerültünk közel egymáshoz, elsőre szinte vadidegen emberekkel, ami elképzelhetetlen volt addig számomra. Bár kimondhatatlanul fájt a válásom, de azok a tapasztalatok, amiket a tavalyi évben átéltem, minden korábbinál mélyebbre vittek és minden eddiginél többet formáltak rajtam. Erre pedig szükségem volt… És… most mondjam azt, hogy ez még mindig csak a jéghegy csúcsa?

Ugyanis úgy hozta az élet, hogy tavaly ősszel egy barátnőm által kialakult egy 4 főből álló bizalmas kör, ami hónapokig meghatározta az életemet. Szakrális helyekre jártunk kirándulni, gyakorlatilag egész napokat beszélgettünk végig, kerestük, kutattuk a dolgok értelmét, és olyan messzire jutottunk, amire talán egyikünk sem számított. Tavaly decemberben általuk, velük éltem át egész eddigi életem legkatartikusabb élményét. Egyszer majd leírom részletesen, bár ahhoz lehet, hogy egy könyv sem lesz elég… Volt néhány téma akkor az életemben, amivel tudatosan dolgozni akartam. Ezeket akkor úgymond “beraktam a térbe”, és vártam, hogy majd jönnek a válaszok… De nem jöttek. Egy nálam hatalmasabb erő, Isten, a sors, az univerzum, nem tudom, de úgy döntött, hogy nekem akkor valami másra kell választ kapnom. Egy szavakkal leírhatatlan szeretet érzés kerített hatalmába, egységben voltam mindennel és mindenkivel. Fejben már addig is tudtam, hogy “minden egy”, de az érzés, a bizonyosság… Az akkor decemberben jött el. Ez volt a legcsodálatosabb dolog, amit valaha átéltem. Ennek az egész katarzisnak a csúcspontján jött egy olyan gondolat, hogy én már soha többé nem tudok úgy tekinteni az emberekre, mint eddig. Képtelen vagyok ítélkezni felettük, képtelen vagyok gonoszként tekinteni rájuk. Hiszen mindenki vívja a saját harcait, mindenkinek van egy feladata az életben, mindenkinek van egy útja és ehhez olyan tulajdonságokat, jellemvonásokat kap, ami számára segítség a feladatának a beteljesítéséhez. Felébredt bennem a vágy, hogy az eddiginél is még kedvesebb, még türelmesebb, méginkább megértő legyek másokkal, hiszen ez nem csak nekik, de nekem is jó. Soha nem fogom tudni igazán szavakba foglalni ezt az érzést…

Igyekeztem minél jobban elraktározni ezt magamban, hogy a nehezebb napokon is tudjak meríteni belőle. S bár különösebben nem kellett erőlködnöm, de tudatosan odafigyeltem rá, hogy valóban eszerint éljem az életemet ezentúl. Nem bántom magam, ha nem sikerül néha – emberből vagyok – de úgy érzem, hogy 100-ból 95-ször megy. Jónak lenni tényleg jó, és bár mindig is temperamentumos nő voltam, de nagyon jó érzés látni magamon a változást. Nincs ítélkezés, nem bosszankodom hülyeségeken, felesleges dolgokon, nem utálkozom, és könnyebben elfogadom az embereket olyannak, amilyenek. Azonban arra nem voltam felkészülve lelkileg, hogy ez sem fog mindenkinek tetszeni és lehet, hogy néhány emberrel talán kicsit eltávolodunk egymástól…

Ugyanis, ahogy nekem sem két perc volt eljutni erre a szintre, úgy másnak sem megy egyről a kettőre. Amikor néhány embernek elmeséltem a megtapasztalásaimat, nagyon furcsán néztek rám. Néha azt érzem, hogy az emberek nem azért ítélkeznek, mert nem tudnak leszokni róla, hanem mert NEM AKARNAK… Több esetben, ha valakivel csak szimplán emberhez méltó módon viselkedtem, már spekuláltak, hogy én “átálltam” a másik oldalra… Miért vagyok vele kedves? Nem érdemli meg ugyebár… De kik vagyunk mi, hogy eldöntsük, ki mit érdemel meg? Hogyan esne nekünk, ha más szerint mi sem érdemelnénk meg a kedvességet, az apró gesztusokat? Nagyon bosszantott ez az egész… Bosszant a mai napig is, éppen ma meséltem a kollégáimnak, hogy olvasgattam egy Facebook csoportban, és mindenhol csak megmondóemberek, alpári stílusú hozzászólások. Vadidegenek olyan stílusban írnak egymásnak, hogy elájulok… De ha belegondolok, nem kellene, hogy bosszantson, hiszen nekem is sok évre volt szükségem, mire eljutottam arra a szintre, ahol most vagyok.

Én úgy látom, hogy a legnagyobb gond az, hogy a társadalom nagy része nem látja át, hogy egy emberi életút milyen sok tényezőből tevődik össze. Mindenki a maga szintjén látja és értelmezi a dolgokat, ez alapján formál véleményt, miközben SOHA, SENKI nem tudhatja, hogy a másik személy min ment / megy keresztül, miért lett olyan, amilyen, miért cselekszik úgy, ahogy. Az, hogy én egy adott helyzetben mit tennék, teljesen irreleváns, mert nem én vagyok abban a helyzetben. Nem tudhatjuk, hogy egy illető milyen egyéni karmát hoz az előző életeiből. Aztán ott van még ezen felül a kollektív karma, pl. egy nép vagy egy társadalmi csoport karmája. Szerepet játszanak még a gyermekkori élmények, hiszen ezek alapozák meg az életünket… Na meg, vannak dolgok, amiket egész egyszerűen, “csak úgy” meg kell tapasztalnunk, mert meg van írva. Mert a lelkünknek szüksége van arra a tapasztalásra, hogy be tudja teljesíteni a feladatát. S ki tudja még hány szálon fut a történetünk, amiről nem tudunk…

Én azt mondom zárásként, hogy lehet, és legyen is véleményünk, hiszen kellenek a “kapaszkodók” az életben, de nem lenne szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Sokkal fontosabb lenne mindenkiben az embert meglátni. Szeretettel állni önmagunkhoz és másokhoz. Fontosabb lenne belátni, hogy mire van és mire nincs ráhatásunk az életben… Érdemes bosszankodni azon, hogy XY ilyen vagy olyan? Tudunk tenni ellene / érte bármit? Valóban a másik érdekel, vagy csak a hatalmasra duzzadt egómat szeretném táplálni? Sokan azt hiszik, hogy megváltoztam, és eldobtam a régi elveimet, pedig nem. Én éppen ugyanúgy gondolkodom a világ dolgairól, sok dologban ugyanaz a véleményem és még sorolhatnám; az egyetlen ami változott, hogy mióta megértettem önmagamat, azóta másokat is sokkal jobban meg tudok érteni. Amióta megszerettem önmagam, sokkal könnyebb szeretnem másokat is. Most már nem haragszom azokra a nőkre, akik annak idején olyan mérhetetlen fájdalmat okoztak nekem, és azokra sem, akik egy olyan utat választottak, amivel én semmilyen szempontból nem értek egyet. Sőt, azt is tudom már, hogy miért reagáltam erre a témára olyan hevesen, de az már egy másik bejegyzés témája lesz. 🙂

Köszönöm, hogy elolvastad…

Szeretettel,

Zs. ❤