Kapcsolatok hálójában…

Nem bírok magammal, megint írnom “kell”. Azaz, nem kell, hanem szeretnék írni.

Azért szabadkozom ennyire, mert eredetileg Facebookra szántam ezt az írást; csak annyira hosszú lett, hogy inkább itt osztom meg. A napokban igen aktívan írtam, aztán nem szerettem volna senkit sem kiborítani…:)

Manapság önismereti körökben ismert szlogen, hogy magaddal kell rendbejönnöd; önmagadat kell a legjobban szeretned ahhoz, hogy az egyéb kapcsolataid is jól alakuljanak. Legyen szó családról, barátokról, párkapcsolatról, akármilyen jellegű emberi kapcsolatról. Na meg hogy – és a mondanivalóm szempontjából ez fontosabb – tudj jól lenni egyedül is, ahhoz, hogy ne legyél egyedül. Ez persze alapvetően igaz is, hiszen ha nem vagy kibékülve magaddal, mások is ezt fogják visszatükrözni és akkor az adott kapcsolat sem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Mégis én azt érzem, hogy ezt a témát lehet még egy kicsit piszkálni. Mert ha én most 2023-ban azt mondom, hogy nem vagyok jól egyedül, és nem érzem kielégítőnek az egyedüllétet, tízből kilenc ember biztosan rámhúzza a vizes lepedőt, rámfogják, hogy kapcsolatfüggő vagyok, nem dolgoztam magamon eleget s a Jóisten tudja még mit. De miért is kellene magamra erőltetnem egy alapvetően nem természetes létformát? Hiszen az ember társas lény.

Tudom, hogy jelenleg az individualizáció korát éljük. Mindenki mindent egyedül akar megoldani. Mert szinglinek lenni menő, mert a nagymamák és nagypapák már régen nem részei az unokák életének, mert már képtelenek az emberek együttműködni, mert mindenkiben olyan méretűre nőtt az egó, hogy a legkisebb egyet nem értést sem tudjuk jól kezelni, mert természetellenes módon, teljesítménykényszerrel akarjuk igazolni a saját értékünket és létjogosultságunkat a világban, mert önmagunkat akarjuk megvalósítani, mert a házasság ma már “csak egy papír”, stb. stb…

Ez valahol onnan is ered, hogy két korszak határán vagyunk, ahol sokan beleragadtak a régibe, megint sokan pedig már keresik önmagukat, és olyan nagy a szakadék, hogy a kapcsolatok nagy része ezt nem, vagy csak nagyon nehezen éli túl.

Ne értsetek félre, szerintem is jó dolog, ha az ember keresi önmagát, és persze még jobb, ha meg is találja… Mégis azt gondolom, hogy hosszútávon az individualizmus, a másoktól való teljes függetlenedés nem járható út. Szerintem, ezt kihangsúlyozom. Ez az én véleményem, viszont felteszem a kérdést: tényleg az egyedül töltött idő függvénye az, hogy mennyire vagyunk teljesek, egészek, fejlett személyiségűek? Az ember, mint már mondtam, társas lény és közösségben, szeretetteljes kapcsolatok szövevényes hálójában tud ember maradni igazán. Az alapján, amit tudok az emberiség múltjáról (ez persze nem sok, és nem feltétlenül reprezentatív), azt gondolom, hogy a legtöbb korban az embert a családja, a barátai, a társa, és egyéb közösségei jóformán egész életén át kísérték. Nyilván az öregek előbb-utóbb meghaltak és születtek gyermekek; de sokkal kevesebbszer fordult elő az, ami a mai világunkban oly gyakori: hogy emberek egyik napról a másikra eltűnjenek az életünkből, vagy hogy csak egy szempillantásnyi ideig kapcsolódjunk. Természetesen fontos, hogy ne csak mások függvényében tudjuk definiálni önmagunkat, és időnként jól jönnek új impulzusok; de kapcsolatok, és ezáltal tükrök hiányában könnyen torzulhat a kép.

Nem mondom azt, hogy meg kell tartani már nem működő kapcsolatokat. Nem mondom azt, hogy a rövid ideig tartó kapcsolatok értéktelenek. Azt mondom, hogy a fene nagy függetlenség és folytonos önmegvalósítás helyett egy kicsit jobban oda kellene tennünk magunkat a kapcsolatainkért, mert sokszor eldobjuk azt is, amiben még lenne potenciál, ami még értékesebbé válhatna azáltal, hogy belefektetjük az időt és energiát.

Nem hiszek a teljes függetlenségben. Egy bizonyos szintig eljuthatunk egyedül, élvezhetjük az egyedüllét előnyeit, felülkerekedhetünk a körülményeinken, tanulhatunk önmagunkról; de van egy szint, ami felett nem működik, szerintem. Mert embereknek születtünk, nem isteneknek. Nézzünk csak szét a világban: ahol az emberek közösségben élnek, ott képesek megvalósítani egy emberhez méltó életformát; de ahol széthúzás van, ahol mindenki csak maga boldogul, ott hamar felüti a fejét a depresszió, a függőségek, a pszichoszomatikus betegségek.

Nekem a személyes tapasztalatom is az, hogy sokkal többet fejlődtem emberi mivoltomban a hosszútávú kapcsolataimban/kapcsolataim által (ismét mondom, itt nem csak párkapcsolatra gondolok). Sok szép emlékem származik a pillanatnyi ismeretségekből, például, amikor stoppoltam, utaztam valahova; vagy az utcán kapcsolódtam valakivel bármilyen okból kifolyólag. Sok példát tudnék hozni. Biztosan szükséges dolgok ezek is, mint ahogy a mostani világ minden tapasztalása is. Nem akarom elvenni ezeknek a jelentőségét… Csak azt érzem, hogy alapvetően ezek nélkül is tudnék élni. Azt érzem, hogy ami igazán fontos, ami nélkül nehezen boldogulunk, azok a közeli, és hosszútávon is működő emberi kapcsolatok. A közösségek. A gyökerek. A mélység. Az igazi mélységhez pedig idő kell. Jó dolog, amikor valakivel egy hullámhosszon vagytok az első pillanattól kezdve, vagy éppen csak 2 percre, 2 órára kell “jóban lenni” de a kapcsolat elmélyüléséhez, a rétegek lebontásához kell az idő, és mivel manapság oly könnyen elengedjük egymás kezét, ritkán jutunk el erre a szintre.

Én sokat voltam egyedül… Tényleg sokat. Voltak évek, amikor semmi dolgom nem volt azon kívül, hogy önmagamra koncentráljak. Akkoriban kezdtem az önismeretet is. Sokat haladtam, nem tagadom; de amikor újra lett egy szeretetteljes párkapcsolatom, és a baráti köröm is stabilizálódott, úgy éreztem, hogy az életem végre újra teljes és a személyes fejlődésemben is sokkal nagyobbat tudtam ugrani. Akkor nyert értelmet minden. Én ugyan nem önszántamból voltam egyedül, de azt látom, hogy sokan viszont igen, mert félnek attól a bizonyos sokat emlegetett mélységtől.

Én a közösségekben látom a jövőt. Amit én elképzelek és ideálisnak tartok, közelebb áll a “régiek” életformájához, “csak” dolgoznunk kell azon, hogy egészségesen tudjunk egymáshoz kötődni, hogy ne az elnyomást, az alá-fölé rendeltséget, a veszteségektől való félelmet, a szeretetlenséget vigyük tovább. Munka? Igen, sokszor fárasztó munka. Megéri? Szerintem igen…

Az utóbbi 100 évben “kinyílt a világ” és olyan lehetőségeink adódtak a megismerésre, a tapasztalásra, és másokkal való kapcsolódásra, amilyenek korábban nem vagy csak korlátozottan. Látszólag már vágyott is erre az emberiség. Én mégsem látom, hogy az emberek boldogabbak lennének, mint 100 évvel ezelőtt, sőt. (Már amennyire ezt én láthatom.) Mert ugyan a világ változik, de az ember alapvető természete és szükséglete ugyanaz marad.

Miért rossz az, ha azt mondom, hogy én adott esetben nem vagyok teljes egyedül? Mi a baj azzal, ha én a kapcsolataimon keresztül tanulom meg igazán szeretni magam? Miért gond, ha nem egyedül akarok végigvergődni a gyógyulás folyamatán, hanem hagyom (és vágyom), hogy megtartsanak?

Igen, boldogulok, képes vagyok egyedül is létezni és örömökre lelni, képes vagyok fenntartani vagy lekötni magam, de nem akarom, hogy ez legyen a cél. Képes vagyok ezekre a dolgokra, de boldoggá nem tesz. Az én célom az, hogy egy olyan közegben teljesedjek ki, ahol lehetek önmagam, ahol osztozhatunk az örömökben és bánatokban, ahol megtartjuk egymást a nehéz helyzetekben, ahol akkor is elfogadásra lelek, ha épp pocsékul vagyok, ahol pont azáltal látom meg tiszta önvalómat, hogy mindenki a szeretet szemén keresztül néz engem, és ahol nem csak elveszek a másiktól, hanem én is ugyanezt tudom nyújtani. Nem két kézzel akarok kapaszkodni és ragaszkodni, hanem lélektől lélekig kapcsolódni, hosszú távon.

Számomra ez a cél, ez jelenti a boldogságot, és ezt vállalom bárki előtt. Akkor is, ha függőnek, önállótlannak, unalmasnak tartanak, vagy bármilyen negatív cimkét aggatnak rám emiatt. Természetesen, nem kötelező egyetérteni velem.

Az utóbbi időben sokszor éreztem azt, hogy önmagam lelki vezetőjévé kell válnom, mert a legtöbb önismereti irányzattal (már) nem tudok azonosulni. Meg kell találnom a saját igazságaimat, kipróbálni, hogy mi működőképes számomra és mi nem. Ez a bejegyzés is ebbe az irányba mutat.

Nagyon kikívánkoztak belőlem a fenti gondolatok, és most megkönnyebbült a lelkem. S Te, Kedves Olvasó, ha eljutottál idáig és megtiszteltél a figyelmeddel, azt ezúton is nagyon köszönöm Neked. Bízom benne, hogy mindenki, aki rátalál erre az írásra, talál benne valami értékeset és gazdagodik a lelke az olvasás által.

Zs.