Vetélésem története

Fú… Hát nem is tudom őszintén szólva, hogy hol kezdjem az írást. Életem egyik legmegrázóbb történetét készülök megosztani a nagyvilággal, és még ebben a percben, az írás közben sem tudom eldönteni, hogy jó ötlet-e ilyen mértékben kitárulkozni… Mégis, valami hajt, valami ott belül azt mondja, hogy írjam meg a történetemet. Ha másért nem is, legalább azért, hogy az én lelkem végre megkönnyebbüljön…

Mielőtt leírnám a nyers tényeket a saját vetélésemmel kapcsolatban, egy kisebb időutazásra invitálnám meg a Kedves Olvasót. Történt ugyanis, hogy komoly összefüggéseket fedeztem fel a velem történtek és a családomban történt események között. Amikor már nagyobbacska voltam, és tudtam ezt-azt a családomról, mindenféle spirituális vagy épp önismereti “hátszél” nélkül is felmerült bennem a gondolat: vajon véletlen lenne az, hogy én is, az Édesanyám is és a Nagymamám is apa nélkül nőtt fel? Félreértés ne essék, az én Édesapám él, és hál’Istennek jó is a kapcsolatunk, de nem volt ez mindig így. Csonka családban nőttem fel, és ennek következményeit, hátrányait meg is tapasztaltam húszas éveim első felében. Nagyapám is él még, egyik Dédapám viszont fiatalon belehalt a háborúban szerzett sérüléseibe. Ezek után azt gondolom, nem meglepő, hogy jómagam is féltem attól, hogy egyszer majd az egyedülálló anyukák sorsa vár rám is… Mert pontosan éreztem, tudtam azt már fiatal koromtól kezdve, hogy mindaz, ami a családomban történt, nem lehet véletlen.

Na, de térjünk vissza az én történetemre. Hivatalosan 2015-ben ért véget az első komoly párkapcsolatom, ám ezután még majdnem 3 kerek esztendeig folytatódott titokban. Nagyon szerelmes voltam és komolyan azt hittem, hogy sosem fogok már így szeretni senkit. (Ebben mondjuk nem tévedtem: “úgy” tényleg nem szerettem azóta, máshogy azonban igen. Nem jobban, nem kevésbe; csak máshogy. Nem hiszek abban, hogy a szerelemben létezik mennyiségi különbség – mert vagy szeretsz valakit, vagy nem – minőségi különbség viszont annál inkább.) Most mondhatnám, hogy mai fejemmel máshogy cselekednék, és előadhatnám, hogy mennyivel bölcsebb vagyok most, de nem teszem. Bármennyire is fájdalmas volt az a kapcsolat, rengeteget tanultam belőle, de ehhez pontosan így kellett alakulnia az eseményeknek. 2016 tavaszának elején újra egymásra találtunk és nagyon boldognak éreztem magam. Egy darabig minden nagyon szépen és ígéretesen alakult, de sajnos elég hamar elkezdtek gyülekezni a viharfelhők a fejem felett. Néhány héttel azután, hogy újra összemelegedtünk, elkapott egy nagyon furcsa érzés. Azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül; mintha valaki folyamatosan velem lett volna és elkísért volna mindenhova. Egyébként kifejezetten kellemes érzet volt, de nem igazán tudtam mire vélni ezt az érzést, és a megboldogult anyai nagymamám jutott eszembe, aki nagyon sokáig “kísértett” engem (erről majd egy másik bejegyzésben írok részletesebben). Sajnos akkoriban egyáltalán nem tudtam jó szívvel gondolni a nagymamámra, és bosszantott, hogy megint ő jutott eszembe. Teltek-múltak a napok, és eljött az a pont, ahol ismét elváltak útjaink egy időre. Ami nagyon érdekes így utólag visszagondolva, hogy minden fájdalmam ellenére, valahogy egész könnyen átlendültem a szakításon. Menet közben észrevettem, hogy már jó ideje késik a menstruációm. Eleinte ebből sem csináltam nagy ügyet, mondván, hogy amúgy is össze-vissza jött mindig a vérzésem, nyilván most is ez van a pakliban. Azonban egy idő után komolyan elkezdtem aggódni, hogy mi van, ha tényleg teherbe estem?

Amióta az eszemet tudom, gyermekre vágytam. Amikor 11. osztályban megkérdezte tőlem az osztályfőnököm, hogy mik a terveim a továbbtanulással, közöltem vele, hogy érettségi után elmegyek szülni. 😀 Fiatalon szerettem volna édesanya lenni. Ennek ellenére, amikor először átfutott az agyamon egy lehetséges várandósság gondolata, a sírógörcs kerülgetett. Na nem a terhességtől féltem, inkább az bántott, hogy úgy éreztem, kudarcot vallottam. Nem tudtam “megtörni az átkot”, én is anyám és nagyanyám sorsára jutok. Valami ilyesmi játszódott le a fejemben. Én NEM egyedülálló anya akartam lenni; én családot akartam, én szerelmet akartam, apát a gyermekemnek. Azt tudtam, hogy ha el is mondom a volt páromnak, egészen biztosan nem fog hinni nekem – ez évekkel később ugyan, de be is bizonyosodott.

Ezzel együtt azonban egy nagyon mély bűntudat érzés is felütötte a fejét a lelkemben. Hiszen, ha édesanyám is kibírta, ha nagyanyám is kibírta, ha dédanyám is kibírta, akkor én is kibírom, nem? Bár ekkor még nem voltam biztos abban, hogy gyermeket várok, tudtam azt, hogy ha mégis, a gyermekem egy pillanatig sem érezheti azt, hogy én ne akarnám őt, hiszen minden porcikám az anyaságért kiáltott 16 éves korom óta. (Akkor éreztem azt életemben először, hogy akár abban a pillanatban is megszülnék, annyira szeretnék anya lenni.) Abban is biztos voltam, hogy ha az apja nem akar tudomást venni róla, akkor is megtartom. Nem csak önzőségből, hanem azért is, mert képtelen lennék megölni egy magzatot. “Majd lesz valahogy; megoldom.” – gondoltam én.

Annyira féltem, hogy inkább elhessegettem a gondolataimat és még terhességi tesztet sem csináltam; mert úgy voltam vele, hogy előbb vagy utóbb úgyis kiderül az igazság. Ki is derült hamarosan. Egy “szép” napon – itt már legalább egy hónapja késett a menstruációm – elkezdtem vérezni iszonyatos görcsök kíséretében. Mióta csak “nagylány” lettem, mindig is erős fájdalmaktól szenvedtem a virágzás alatt (ma már képes vagyok így nevezni), de ez a fájdalom szó szerint földöntúli volt, egész egyszerűen nem tudom ésszel felfogni, hogy egyáltalán egy emberi test hogy tud ekkora fájdalmat elviselni. Kimentem a mosdóba, és leültem a WC-re. Legalább két órán át görnyedtem, nem bírtam felállni és éreztem, hogy ömlik belőlem a vér. Amennyi erőm maradt, azt arra használtam, hogy próbáltam nyomkodni a hasam, hátha úgy kevésbé érzem a görcsöket, de a próbálkozásaim nem jártak eredménnyel. Aztán egyszerre csak a “semmiből” átfutott rajtam a hideg, hirtelen kijózanodtam, és elkapott egy nagyon furcsa érzés. Nem tudtam, hogy mi ez, de arra késztetett, hogy végre szedjem magam össze. Felálltam, elrendeztem magam, majd amikor megfordultam, hogy lehúzzam a wc-t… szó szerint kővé dermedtem.

A látvány, ami fogadott egy pillanat alatt szembesített a valósággal.

A látvány, amit most inkább nem is részleteznék…

Nem volt a kezemben pozitív terhességi teszt, nem volt orvosi papírom a várandósságról; de ott, abban a pillanatban teljesen egyértelművé vált számomra, hogy a megérzésem nem csalt, én tényleg gyermeket vártam…

… de az a gyermek már nem élt többé.

Csak szótlanul néztem lefelé a wc-kagylóba, és szívem szerint ordítottam, sikítottam volna, de nem voltam rá képes. Egyetlen egy hang sem jött ki a torkomon. Nem hogy ordítani nem tudtam, de egy kurva szót nem tudtam kinyögni. Nem tudom leírni azt az érzést, és nem is kívánom senkinek, hogy átélje. Jéggé fagytam, megsemmisültem. Ott, abban a pillanatban megszűntem létezni. Úgy éreztem, hogy egy pillanatra a lelkem elhagyta a testem, és kívülről láttam magam, ahogy eltorzult arccal állok a wc fölött és csak bámulok ki a fejemből.

Nem tudom, meddig álltam ott, mert az idő megszűnt létezni. Aztán egy pillanat alatt hirtelen visszatértem a valóságba, újra éreztem a testem, ahogy teljes egészében remegett és elkezdtem azon gondolkodni, hogy most mégis mi a fenét csináljak? Vegyem ki? Utána mit csinálok vele? Ha valaki szembe jön velem az előszobában, mit mondok, mi van a kezemben? A családomban senki sem tudta, hogy újra összejöttünk az exemmel. Ha akkor elmondom bárkinek mindazt, ami történt, biztosan sokkot kaptak volna, pánikoltak volna, és én egy dolgot tudtam abban a percben: hogy erre aztán végképp nincs szükségem. Egyszer csak bevillant, hogy már órák óta bent vagyok és ideje lenne kimennem; így egy hirtelen mozdulattal lehúztam a wc-t, benne a néhány hetes magzatommal. Emlékszem, hogy amikor végre kiléptem a mosdóból, minden megmaradt energiámat arra fordítottam, hogy a lehető legtermészetesebben viselkedjek és mihamarabb jussak el a szobámig, ahol talán egyedül lehetek, amíg magamhoz nem térek…

Két dologra emlékszem. Valahogy csak összefutottam anyukámmal, aki megkérdezte, hogy jól vagyok-e, én pedig a lehető legtermészetesebben mondtam, hogy igen. (Szerintem soha, semmihez nem kellett magam ennyire megerőltetnem, mint ehhez a hazugsághoz.) A másik pedig az, hogy onnantól kezdve, hogy átfutott rajtam a hideg még a mosdóban ülve, soha többé nem éreztem azt, hogy lenne velem bárki is. Olyan, de olyan egyedül voltam, mint a kisujjam. Se a szerelmem, se a kisbabám nem volt velem. Aki meg támogathatott volna, az nem tudott semmit. Senkinek nem beszéltem a történtekről. Őszintén szólva, az elkövetkezendő egy hónap teljes mértékben ki is esett az emlékezetemből. A következő emlékem az, hogy készülődöm a stoppolásra Ottóval, és csak azt érzem, hogy el akarok menni innen minél messzebbre…

Ennyi év távlatából visszatekintve nagyon furcsa, hogy akkor nem láttam át, hogy mennyi minden, amit tettem, ennek a vetélésnek volt a következménye. Egészen biztos vagyok benne, hogy akkora sokkot kaptam, hogy az elmém nem is tudott megbírkózni a történtekkel, és elraktározta a tudatalattimba, a leghátsó fiók legmélyére. Amikor Spanyolországban stoppoltunk Ottóval és megjött a menstruációm, nagyon örültem annak, hogy mennyire gyengén véreztem: kis túlzással szinte fel sem tűnt, hogy “azok a napok” vannak. Utólag belegondolva egyáltalán nem kizárt, hogy ennek volt köze a vetélésemhez. Egyébként a következő év januárjában ismét olyan erős görcseim voltak, hogy szó szerint magatehetetlenné váltam, és édesanyám vitt be a kórházba…

Körülbelül egy évvel később jutottam el életem legelső méhgyógyítására – amivel akkor már nagyon régóta szemezgettem és nem bántam meg, hogy elmentem. Életem egyik legfelszabadítóbb élményével gazdagodtam, bár itt még mindig nem voltam tudatos a velem történtekre, de egy év után akkor éreztem először örömtelinek, felszabadultnak magam. Akkor, 2017 áprilisában találkoztam először Tisza Krisztivel. Ő vezette a női kört, és ő az az ember, akinek talán a legtöbbet köszönhetek az életemben. Az önismerettel, nőiességem gyógyításával kapcsolatos dolgokban legalábbis biztosan ő az, aki a legtöbb segítséget nyújtotta nekem. Pont ahogy írtam a bejegyzés elejét, akkor villant be egy emlékkép vele kapcsolatban. Talán a második, vagy harmadik méhgyógyításomon voltam; épp iszonyatos érzelmek szakadtak fel lelkem legmélyéről és szinte ordítva bömböltem, amikor Kriszti felmérve a helyzetet odajött hozzám, különböző praktikákkal elkezdett megnyugatni, majd hirtelen rámnézett és megkérdezte, hogy a dédapám a háborúban halt meg?

Amennyire magamon kívül voltam, éppen annyira meg is lepett ezzel a jól irányzott kérdéssel és egy pillanat alatt hozott vissza a jelenbe, hogy ne ragadjak bele a feljövő traumámba. Már akkor is sejtettem, hogy Kriszti tutira “boszorkány”, mert nem ez volt az első alkalom, hogy nagyon pontosan megmondott olyan dolgokat, amiről én nem beszéltem neki. Akkor még nem tudtam pontosan, hogy mi is a bajom, csak azt éreztem, hogy amit mondott, annak köze van az én fájdalmamhoz. Persze, hogy volt köze hozzá. Hiszen 70 kerek évvel a dédapám halála után, az én magzatom lett volna a negyedik generáció, aki nagy valószínűséggel apa nélkül nőtt volna fel, ha megszületik…

2015-ben, a szakítás után belevetettem magam az önismeretbe, a spiritualitásba. Tudtam, hogy én szebben, jobban akarom játszani ezt az élet nevű játékot, mint az őseim, és mint én magam a múltban. Úgy érzem, nagyon sokat tanultam és változtattam azóta. Meggyőződésem, hogy ha 2015 novemberében nem kértem volna segítséget, akkor ma már nem élnék. Ebben tényleg biztos vagyok. Nagyon, de nagyon mélyen voltam akkor. Szerencsére, sosem féltem attól, hogy szembenézzek önmagammal. A születési képletemben egyébként benne van, hogy mint skorpió aszcendensű ember, többszöri újjászületési élményben lehet részem életem során, és képes vagyok lemenni a legnagyobb mélységekbe, hogy onnan főnixmadárként felrepüljek a legnagyobb magasságokba is. Azt érzem, ez történt velem 2021 novemberében is, amikor az élet újra szembesített életem legfájdalmasabb veszteségével.

Májustól kezdve nagyon felgyorsultak az események az életemben. Ami előtte történt, arra jóformán nem is emlékszem, de május elején, az évfordulónkon a párom megkérte a kezem; ezzel a világ legboldogabb nőjévé téve engem. (Utólag esik le, hogy a május mindig hoz magával valami meghatározó történést az életembe… Májusban szakítottunk a volt párommal, következő májusban vetéltem el, 2019 májusában jöttünk össze a vőlegényemmel és a második évfordulónkon, májusban kérte meg a kezem…) Július végén elköltöztünk az albérletünkből, és utána éreztem azt, hogy nagyon-nagyon elfáradtam. Hiába voltam két hét szabadságon, sajnos kipihentebb nem lettem, és valahogy nem találtam a helyemet sem az életben. Nem voltam jól lelkileg. Október elején végleg elköszöntem egy számomra fontos embertől, és a hónap végére eljutottam oda, hogy segítségre van szükségem, mert önerőből nem tudok kimászni a mély gödörből. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy komolyan depressziós voltam (mint ahogy korábban arra már volt példa), hanem egyszerűen csak eluralkodott rajtam a negativitás, levert lettem és semmilyen tevékenység nem tudott ebből felrázni.

Mint már annyiszor, ismét Kriszti felé fordított az élet. Két esti “workshop” után eldöntöttem, hogy elmegyek a következő elvonulására Bükkszentkeresztre. Voltam már máskor is, de most mégis az az érzet jött le fentről, hogy ez más lesz; itt nagyon nagy dolgok fognak történni. Engem igazából két dolog motivált: az egyik, hogy újra erőre kapjak, a másik pedig az, hogy tudatosan elkezdjem kitisztítani magamból az előző kapcsolatom mintázatait, és elengedjek minden lehúzó dolgot a múltból. Mindez egyébként is fontos volt számomra, de az esküvő kapcsán úgy éreztem, ezt kutya kötelességem megtenni mind önmagamért, mind pedig a házasságunk sikerességéért. Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy az 5 és fél évvel ezelőtti vetélésem is terítékre kerül.

Ez az elvonulás és az utána következő időszak mindig különleges helyet fog elfoglalni a szívemben. Fájdalmasan szép és szomorú volt egyszerre az a néhány hét. Érzelmeim úgy törtek ki, mint egy vulkán, rengeteget sírtam akkoriban; de mégis a lelkem mélyén boldog voltam, hogy ez megtörténhetett és új lehetőséget kaptam az élettől. Két hétig megállás nélkül sírtam. Azzal viccelődtem utólag, hogy abban a két hétben azért fizettek, hogy bömböljek. Nem tudom, hogy voltam képes egyáltalán dolgozni, miközben sokszor ki se láttam a könnyeim mögül. Hosszú idő után először, visszatértem az íráshoz, és napló formájában próbáltam kiadni magamból mindazt, ami évek óta megnyomorított. Eközben pedig párhuzamosan zajlottak az események az életemben…

Történt ugyanis, hogy minden bátorságomat és belső erőmet összeszedve felkerestem a volt páromat és kértem tőle egy találkozót. Nem kerteltem egy percig sem, elmondtam, hogy mi a célom. Elmondtam, hogy úgy érzem nem kaptam lehetőséget a kapcsolatunk méltó lezárására, hogy még mindig vannak kérdéseim, és elmondtam azt is, hogy én úgy szeretnék férjhez menni, hogy a múltam ne legyen többé hatással rám. Úgy éreztem, hogy az elmúlt 6 évben mindent megtettem ennek érdekében, és ez lenne az utolsó lépés ahhoz, hogy a lelkem megnyugodjon. Semmi hátsó szándék nem volt bennem. Egyetlen egy dologról nem szóltam előre: arról, hogy bár nagyon rövid ideig, de a közös gyermekünket hordtam a szívem alatt. A találkozón azonban ezt a titkot is felfedtem előtte és minden szenvedésem ellenére örülök, hogy ezt csak most tudhatta meg; mert ahogy utaltam rá a bejegyzés elején, ő maga is bevallotta, hogy akkor nem biztos, hogy elhitte volna nekem ezt a történetet… Azt a megaláztatást pedig nem hiszem, hogy el tudtam volna viselni abban az állapotban.

A találkozó utáni hetekben akarva-akaratlanul magamba szálltam, teljesen befordultam. Nem voltam rosszul egyébként, inkább csak furcsán éreztem magam. Olyan higgadtság és nyugalom vett rajtam erőt, amit szerintem sosem tapasztaltam még, vagy csak nagyon ritkán. Úgy éreztem, hogy ennyi volt, kész, vége: feldolgoztam. Elmúlt, nem fáj – se az előző kapcsolatom, sem az, hogy elvesztettem a gyermekemet. Furcsálltam, ésszel nem tudtam felfogni, hogy egy ilyen volumenű dolgot hogyan lehet ilyen hamar lezárni, de nem volt kedvem hadakozni saját magammal. Készültem a karácsonyra, vártam a fény születését, élveztem, hogy végre jókedélyű vagyok és csöndes. Végre nem foglalkoztam hiábavalóságokkal, csak megéltem a jelen pillanat teljességét… Apró jelekből azért mégis éreztem, hogy nincs még lezárva ez a dolog. Van egy karácsonyi dal, amiben az egyik sor így szól: “… méhemnek drága gyümölcse…” – akárhányszor hallgattam ezt a dalt és felcsendült ez az ominózus sor, mindig könnyek szöktek a szemembe és elképzeltem, hogy ha másként alakulnak a dolgok, akkor ma itt lehetne velem a méhemnek gyümölcse, az 5 év körüli kislányom. Valamiért mindig azt mondom, hogy kislányom. Ezt határozottan érzem, hogy ő kislány lett volna.

A másik dolog, ami sokszor jelzett, hogy amikor végre tudtam erről beszélni a barátaimnak vagy épp a vőlegényemnek (akinek a legnagyobb hálám és köszönetem jár, mert mindvégig mellettem állt, még ha valószínűleg nem is volt kellemes számára ez a furcsa szituáció, hogy egy másik férfitól megfogant gyermeket siratok), mindig egy adott ponton akadt el a szavam, és éreztem azt, hogy gombóc van a torkomban. Akárhányszor eszembe jut, akárhányszor erről beszélek, hogy lehúztam a magzatomat a wc-n, mintha semmi sem történt volna, a mai napig elcsuklik a hangom. Újra és újra próbálom magamnak megmagyarázni, hogy abban a helyzetben sehogy sem tudtam volna jobban csinálni, a szívem, a lelkem még nem tudja ezt megemészteni. Ehhez még időre van szükségem.

A hétköznapokban többnyire jókedélyű vagyok; érzem, hogy egy nagy terhet tettem le magamról. Azonban néha-néha eszembe jut mindaz, ami történt. Tudom azt, hogy ha akkor megszületett volna a gyermekem, ma nagy valószínűséggel még mindig egymagam lennék és nem készülődnék esküvőre. Egyedülálló anyuka lettem volna, a gyermekem pedig hozzám hasonlóan apa nélkül nőtt volna fel. Azt is tudom, hogy abban az állapotomban rengeteg rossz mintát és hitrendszert adtam volna át neki, és talán ez az egyetlen olyan dolog, ami vígaszt nyújt számomra. Hiszen fiatal anyuka szerettem volna lenni, és most itt vagyok 28 és fél évesen, gyerek meg sehol… Cserébe legalább az elmúlt évek során rengeteget tudtam magamon dolgozni, aminek a gyümölcsét szerencsére élvezem is a mindennapok során. Azt is tudom, hogy a vetélésem volt az egyik tudat alatti oka annak a félelemnek, hogy talán sosem adatik meg nekem az anyaság.

Mielőtt még mindez megtörtént volna, volt két visszatérő rémálmom. Ez is csak most esik le, utólag. Nem állítom, hogy minden áldott nap ezeket álmodtam volna, de két-három havonta mindig visszatértek. Az egyik az volt, hogy egyedül ülök az SZTK várótermében, a sötétben, lekapcsolt lámpákkal, mintha nem is lett volna rendelés. Egyszer úgy álmodtam ezt, hogy a hasamban volt még a gyermek, később pedig úgy, hogy a halott gyermekemet fogtam a kezemben és őrjöngtem, de senki sem hallotta és senki sem segített. Ez volt az első rémálmom, ami nagyon sokáig kísértett. Az utóbbi időben pedig volt egy másik, ahol rendszeresen azt álmodtam (és ez később valós félelemként is leképződött bennem – vagy talán pont az elfojtott bűntudatom keltette életre ezt az álmot), hogy én magam ölöm meg a gyermekemet. Nem szándékosan, hanem pl. elfelejtek neki enni adni, vagy sír a baba és én nem foglalkozom vele, mert nem hallom meg; vagy épp alvás közben agyon nyomom a kicsit. Esetleg nem veszem észre, és leesik valahonnan. Ilyenkor reggelente mindig úgy keltem fel, mintha átment volna rajtam az úthenger. Csatak vizesen, testileg-lelkileg meggyötörve keltem ki az ágyból, és rendszerint egész nap azon járt az eszem, hogy ugyan mégis hogy lehet elfelejteni enni adni egy kisbabának, vagy hogyan lehet nem meghallani ha keservesen sír, és még sorolhatnám. Állandóan az járt a fejemben, hogy ennyire szörnyű és alkalmatlan anya lennék, miközben tudatosan készülök az anyaságra évek óta? Valamikor menetközben még hallottam is a rádióban egy olyan hírt, hogy egy nő alvás közben agyon nyomta a kisbabáját. Napokig nem tértem magamhoz, tisztán emlékszem, hogy minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne boruljak ki és ne kezdjek el zokogni. Nagyon érzékenyen érintett minden kisbabával kapcsolatos hír és komolyan elkezdtem félni attól, hogy egy nap talán én is elkövetek egy ilyen végzetes hibát.

A mai napig be-bevillannak felismerések ezzel kapcsolatban, sok dologban most áll össze a kép. Most már magamnak is be tudom vallani, hogy nem vagyok még a folyamat végén, de talán azt kijelenthetem, hogy a nehezén már túl vagyok. Hálás vagyok, hogy kaptam egy esélyt az élettől, és fel tudok dolgozni egy olyan traumatikus eseményt, amit akaratlanul ugyan, de elfojtottam magamban a tudatalattim legmélyére. Aki ismer, az tudja, hogy ez nem jellemző rám. Valószínűleg fogok is mostanában írni sok mindenről, mert rengeteg folyamat zajlott és zajlik bennem, amik bár látszólag másról szólnak, én mégis érzem, hogy mind összefüggnek és van közük a gyermekem elvesztéséhez is. Ilyen például a 14 éve halott nagymamámmal kapcsolatos belső munkám. Mindemellett pedig egyre többször érzem azt, hogy talán hamarosan tényleg beköszönt az életembe a gyermekáldás, és talán végre megszületik az én szivárványbabám. Sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon ugyanaz a lélek fog leszületni hozzám, aki annak idején a teljes bölcsessége tudatában, saját akaratából itt hagyott? Az a baba hozzám és a volt páromhoz akart megszületni, minket választott ki. Vajon most ki fog minket kiválasztani, a vőlegényemmel? Ugyanaz lesz, vagy valaki más? Egyre többször érzem azt, hogy azért hagyott itt a kisbabám, mert annyira szeretett engem, hogy segíteni akart nekem. Mondhat akárki akármit, hogy csak bebeszélem, meg azért mondom ezt, mert így könnyebb elfogadni (ezzel kvázi azt üzenik az emberek, hogy nem teljesen ép az elmém, pedig szerintem tisztább a fejem, mint bármikor életemben), de őszintén ezt érzem. Azt tudom, hogy a családom mellettem lett volna, nem maradtam volna egyedül; de talán így most kapok egy lehetőséget, hogy megmutassam magamnak és az egész világnak, hogy képes vagyok megtörni a rossz mintát, és az én gyermekem egy boldog és teljes családban fog felnőni.

Hát ez lett volna az én történetem. Talán nem mindenkinek való, hogy ilyeneket olvasson; és tulajdonképpen ezt most nem is másoknak, nem a nagyvilágnak írtam, hanem magamnak. A saját lelkemen akartam könnyíteni, és ezt sikerült is elérnem. Ha bárki másnak is adott valamit ez a vallomás, annak én csak örülök.