Az északi kaland 3., avagy a Mikulás és az ezer tó hazája: Finnország.

Huh… Szinte el is felejtettem, hogy az északi utazásról még nem is fejeztem be az írást. Na de most pótolom a hiányosságaimat, így az alábbiakban olvashattok a Finnországban átélt izgalmakról!

Finlandia, avagy az első találkozás egy igazi komppal

Ott hagytam abba, hogy elhagytuk Tallint, az észt fővárost. A következő célpontunk Helsinki volt. Értelemszerűen komppal mentünk át. Én azelőtt életemben talán egyszer, ha utaztam kompon, akkor is Tihanyról mentünk a Balaton déli partjára. Kisgyerek voltam még, semmire nem emlékszem belőle, így komppal utazni alapvetően új élmény volt számomra. Néha rácsodálkozom saját magamra, hogy olyan, mintha egy másik bolygón élnék. Én azt képzeltem el, hogy felhajtunk a kocsival a kompra, és két és fél órán keresztül csak malmozunk az autóban ülve. Na persze nem így történt, szerencsére… Sose felejtem el, amikor először beléptem a fedélzetre, mert egy olyan puccos, csilivili kompon utaztunk, hogy csak pislogtam és köpni-nyelni nem tudtam, egy merő luxus volt az egész. Még egy zenekar is játszott az unatkozó közönségnek. Drága, vámmentes boltok, márkás termékek, bárok, minden csillogott, elegáns volt. Hihetetlenül élveztem, ráadásul, még a wifi is kifogástalanul működött, pedig rengetegen csatlakoztunk rá. Szóval kész főnyeremény volt az egész! Kicsit később, amikor már túl sok ember volt körülöttem, kimenekültem a hajó legtetejére egy kis friss téli levegőt szívni. Na, ezt a dolgot nem gondoltam át alaposan. A tenger kellős közepén olyan embertelen erős északi szél fújt, hogy örülök, hogy nem szedte le a fejemet. Mások sem nagyon erőltették a kintlétet, csak egy-két cigarettázó ember volt kint. Visszamentem hát, és elkezdtem azon agyalni, hogy ÚÚÚÚRISTEN, én nemsokára Helsinkiben leszek! Én Finnországban?! Skandináviában?! Annyira hihetetlennek tűnt, hogy én valaha eljutok oda! Az út vége felé már kissé elkezdtem unni a luxust, nem igen tudtam már magammal mit kezdeni a kompon, pedig neteztem, vásároltam, még egy mojitó is legurult, Apuval is beszélgettem, stb. (nézelődni viszont a sötétre való tekintettel nem tudtam, este mentünk). Hamarosan azonban megérkeztünk a finn fővárosba. Gondoltam, most már minden simán fog menni, de a Jóisten másképp alakította a dolgokat…

Egy kevésbé barátságos fogadtatás…

Lelkesen és izgalommal telve hajtottunk le a kompról, amikor legnagyobb megdöbbenésünkre intettek, hogy álljunk félre. Megállt bennünk az ütő, hogy miért pécéztek ki minket, mire számítsunk most, és egyáltalán mi fog történni? Reméltük, hogy csak egy pár perces rutin ellenőrzés lesz, de sajnos elég sok időt töltöttünk ott. Azon gondolkodtam, hogy talán a brit rendszám miatt állítottak félre (Apukám Angliában él), persze ez csak találgatás volt. Teljesen kipakoltatták velünk az autót, az összes csomagot, még ki is kellett hajtanunk a szabadba, ahol egy géppel megemelték a kocsit és az alját is megvizsgálták. Után visszagurultunk a helyiségbe, ismét megemelték, leellenőrizték. Minket mindeközben hátraküldtek, hogy ne lássunk semmit. Én iszonyú ideges voltam, úgyhogy Apuval együtt leskelődtünk és egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy hogyan tehetik meg ezt? Pakolják ki a cuccaimat, nekem nincs rejtegetnivalóm, de mindezt a jelenlétemben tegyék, hiszen így akár vissza is élhetnek a helyzettel! A végére olyan feszült lettem (főleg, amikor megláttam, hogy pont az én táskámban turkálnak), hogy dühömben kiszaladt a számon egy elég vicces mondat, nem is merem itt idézni. 😃 (Amikor észrevették, hogy figyeljük őket, érdekes módon zavarba jöttek és megengedték, hogy visszamenjünk. És ekkor olyan történt, amire nem számítottam. Azt hittem vége lesz már a “megpróbáltatásainknak”, amikor ezek a kretének képesek voltak megkérdezni, hogy:

“Nem használtak drogot mostanában? Nincs valahol elrejtve a kocsiban kábítószer?”

Szóval kipakoltatják az egész autót, az összes táskát, átvilágítanak mindent, papírok-iratok rendben vannak, és ezek után képesek feltenni egy ilyen kérdést… Mit kellett volna erre mondani? 😀 Hogy igen, drogoztunk? Nem is értem… Egyszerűen nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy ezek mindenáron ki akartak szúrni velünk, csak semmibe nem tudtak belekötni… Végül elengedtek. Késő este volt, így igazából szerettünk volna keresni egy olyan helyet, ahol nyugodtan leparkolhatunk és aludhatunk. Találtunk is, csakhogy hirtelen a természet közbeszólt: iszonyúan rámtört a szükség. Volt egy nyilvános WC az utcán, nagyon ódzkodtam tőle, de legnagyobb meglepetésemre olyan tiszta volt, hogy enni lehetett volna róla, és ezzel nem túlzok! (Még ha nem is hangzik túl gusztusosan.) Ezután végre sikerült nyugovóra térni, hogy másnap kipihenten induljunk el várost nézni.

Városnézés Helsinkiben

Reggel útra keltünk. A kikötő mellett töltöttük az éjszakát, így az volt a legelső látványosság, amit megnéztünk, bár mialatt én aludtam, Apu már tett pár kört a kocsival és nézelődött az ablakból. Rettenetesen hideg volt (5-6 fok, de a már említett hideg északi szélben a hőérzetünk kb. -20 fok körül volt). Később elindultunk a belvárosba szétnézni. Ami nagyon tetszett, azok a kicsi, szűk utcák, és hogy ott is járt a villamos, a bevásárlóutca kellős közepén. Gyönyörűek voltak az épületek, zajlott az élet, igazi mozgalmas nagyváros ez a Helsinki. Azt nem mondanám, hogy jellegzetesen finn város, nem láttam olyat, amire azt mondanám, hogy “na, ez olyan tipikusan finn”, de  a város szép és többnyire rendezett (1-2 hajléktalant azért itt is láttunk). Villamosoztunk – Apukám főleg, de én is “közlekedésmániás” vagyok, így ez kötelező program volt. Ez a járat körülbelül egy óra alatt tett egy kört a fővárosban, és nagyon szép részeken vitt keresztül. Külön érdekes volt, és a Baltikum után felüdülés, hogy Helsinkiben a külváros sem volt vállalhatatlanul ronda. Ezután beültünk kajálni, sajnos itt kaptam egy rossz hírt (nem sikerült az egyik vizsgám másodjára sem, nagyon érett már az a döntésem, hogy otthagyjam az iskolát), így az élettől is elment a kedvem ismét, de igyekeztem felvidítani magam azzal, hogy mégiscsak világot látok, és muszáj szerencsésnek éreznem magam. A következő programunk az volt, hogy kitaláljunk a parkolóházból, mert egy nagy hatalmas labirintus volt az egész, persze végül sikerült. Volt még valami, ami egyből szemet szúrt: a kétnyelvű táblák. Finnországban számottevő svéd kisebbség él, és rájuk való tekintettel szinte minden két nyelven van kiírva. Ez nekem annyira nem tetszett, arra viszont jó volt, hogy összehasonlítsam a svéd és a finn nyelvet és belássam, hogy semmi közük egymáshoz. Egy idő után Helsinkit is meguntuk, és itt merült fel először a kérdés, hogy merre tovább? Eddig valahogy adta magát az útvonal, itt viszont már tervezni kellett. Nem tudom miért, de én Rovaniemibe mindenképp el akartam jutni. Szerencsére Aput nem nagyon kellett győzködni, így Lappföld felé vettük az irányt.

Januári “nyár”…

A táj nagyon hamar tajgába váltott át, és teljesen eksztázisba estem, mert soha azelőtt nem jártam a tajgán. (Nem kellett túl nagy fantázia, hogy elképzeljem milyen, de azért ott lenni mégiscsak egészen más.) Helsinkiben nem volt hó (ezen teljesen kiborultam), de fokozatosan abból is egyre több lett. Kicsit aggódtam, mert Rovaniemi 800 kilométerre van Helsinkitől, és tudtam, hogy télen, északon hamar sötétség lesz. A táj azonban a sötétben is varázslatos volt, itt-ott láttunk kisebb-nagyobb tavakat (ha már az ezer tó országában járunk…), a hótól roskadozó fenyők látványa teljesen feltöltött és boldoggá tett. Bárcsak itthon is ilyenek lennének a telek! Nagyon vártam, hogy valahol lássak rénszarvast, de ez sajnos kimaradt. A sarki fénnyel együtt… Na, ezt kár is volt leírnom, ha történt életemben bosszantó dolog velem, akkor ez volt az. Hosszú órák óta utaztunk már, amikor is két dolog tűnt fel: az egyik, hogy még mindig egyetlen egy tábla sem jelezte Rovaniemit, pedig már 100 kilométeren belül voltunk, a másik pedig, hogy az autó hőmérője 3 fokot mutat. Micsoda?! Komolyan az északi sarkkör felé közeledünk januárban, és 3 fok van?! Én azt hittem, hogy itt fog befagyni a mindenem, mert olyan cudar hideg lesz! (Van egy ilyen fura vágyam, hogy szeretném megtapasztalni, milyen, amikor extrém hideg a hőmérsékletet, tehát ilyen -40 fok meg hasonlók.) Hát tévedtem, és ez még mind semmi! Gyermeki izgatottsággal fürkésztem az eget, hogy vajon mikor és hol bukkan elő az Aurora borealis. Sarki fény helyett viszont csak súlyos fekete felhőket láttam az égre tekintve. Kezdtem borzasztóan kétségbe esni. Depresszióm akkor hágott tetőfokára, amikor Oulut elhagyva, elkezdett esni az eső. Egyszerűen nem hittem el, hogy ez velem történik meg. Megálltunk pihenni, mert Apu nagyon K.O. volt már, én meg pulóverben mászkáltam kint az utcán. Éjszaka. Finnországban. Az északi sarkkörhöz közel. Esett az eső. Januárban. Eeeeehehehehe!!! 🥴 Fél év után se tudom felfogni, rendesen ideges leszek, ha eszembe jut. (Van még hova fejleszteni a belső békémet…) Szóval a sarki fénynek lőttek…

Miki-móka a sarkkörön

Reggelre érkeztünk Rovaniemibe. Egy Shell kúton reggeliztünk, én meg álmodozó kisgyerek módjára próbáltam belefúrni magam a hatalmas hóba. A reggeli után Apu még valamit szerelt az autón, majd elindultunk a városba. Nem tudom, hogy mi tetszett benne, mert voltaképpen semmi érdekes nem volt, de nagyon belopta magát a szívembe ez az Isten háta mögötti kisváros. Imádtam, hogy olyannyira mindenhol hó volt, hogy nem látszottak az utak. Próbáltam elképzelni, milyen lehet, amikor tavasszal ez a hó megolvad, és újraéled a természet. Gyönyörű volt a táj, fanatikusan imádom a fenyőket, úgyhogy a tajga hamat meghódította a szívemet. Meglepően sok turista volt, akik mindenféle téli sportnak hódoltak. Rovaniemitől kb. 10-15 km-re északra van az északi sarkkör, és amellett pedig a Mikulás “otthona”, a Karácsony-ház. Annyira nem volt extra, de egyszer megérte bemenni, már csak Kázmér miatt is. Itt találtam rá ugyanis Lappföldi Kázmérra, a kajla szarvú kancsal plüss rénszarvasomra, aki az utazás hátralevő részében, és azóta is a leghűségesebb társam lett. Nem tudtam neki ellenállni, bár adhattam volna neki normálisabb nevet. 😅 Volt a boltban egy cuki játékbaba is, lapp népviseletbe öltöztetve, és ami egyből feltűnt, hogy pontosan ugyanolyan szalaggal volt megvarrva, mint amit Anyukám varrt a húgom kalotaszegi népviseletére. Megebédeltünk, majd ismét kimentem a szabadba élvezni a hideget és a havat, térdig merültem benne, ugráltam, belevetettem magam, úgy viselkedtem mint egy öt éves. Természetesen a sarkkört jelző táblával elengedhetetlen volt lőni egy selfie-t (naná, hogy szörnyű lett), majd amikor kellően kiszórakoztam magam, és megvettünk mindent totálisan felesleges szuvenírt, akkor bepakoltunk és újra elindultunk. (A kedvencem az a hűtőmágnes, ahol piros háromszögben – mintha egy közlekedési tábla lenne – kefélő rénszarvasok vannak… 😁)

Az északi sarkkör

Két lehetőség volt: vagy északra haladva Norvégia felé folytatjuk utunkat, vagy pedig vissza dél felé, Svédországba megyünk. Utóbbit választottuk (ezt azóta sokszor megbántuk). Ültem a kocsiban, körülbelül 10-11 óra lehetett, és még csak akkor kelt fel a nap. Nagyon alacsonyan járt, de annyira gyönyörűen világította be a hófödte tájat, hogy nem lehetett vele betelni. Az járt a fejemben, hogy nem akarom elhagyni ezt az országot, a kezdeti nehézségek ellenére Finnország lett a kedvenc országom az út során, annyira megszerettem, hogy sokszor azóta is visszavágyom. A svéd-finn határt csak egy koszos tábla jelölte, és bár a tajga folytatódott, úgy éreztem Svédországban minden sivárabb Finnországhoz képest.

Itt sem jártunk múzeumokban, nem kirándultunk órákon, napokon át, épp hogy csak egy kis ízelítőt kaptam az ezer tó országából, de ez elegendő volt ahhoz, hogy vissza akarjak menni, hogy elevenen éljen bennem a vágy ennek a csodálatos országnak a minél alaposabb megismerésére. Mindenkit arra buzdítok, hogy menjen el oda, nézze meg milyen az élet északon! Aki pedig volt már ott, adhat nekem tippeket, hogy legközelebb mit nézzek meg feltétlenül. 😉

Folyt.köv<3.

Zsuzsi.