Az északi kaland 2.

 

Az első részben írtam Lengyelországról, és még többet a Litvániában átélt élményekről. A második részben Lettországról és Észtországról szeretnék beszámolót tartani. 🙂

Vannak dolgok, amiket az ember csak érez, de megmagyarázni nem tudja. Valami hasonlót éltem át, amikor Litvániát elhagyva Lettországba értünk. Azt hiszem Litvánia azért volt számomra csalódás, mert tőle vártam a legtöbbet. Lettország sok dologban nagyon hasonlít déli szomszédjához, mégis hamar belopta magát a szívembe. Tulajdonképpen egy dologról lehet észrevenni, hogy új országba érkeztél: más a rendszám az autókon. Litvániában ugyanis pontosan ugyanolyanok a rendszámok, mint idehaza Magyarországon, Lettországban pedig más a szisztéma. Számomra a két nyelv nagyon hasonlónak tűnik, a táj szintúgy, történelmük hasonló, így szinte keresni kellett a különbségeket, hogy mi az, ami igazán lett, mi az, ami új az eddigiekhez képest.

Itt is a főváros, azaz Riga volt az első célpont. A külváros ezúttal is kiérdemelte a “lepusztult” jelzőt, de itt legalább a belváros egész vállalható volt. Na, de ne szaladjunk ennyire előre! Amíg próbáltunk parkolásra alkalmas helyet találni, sikerült behajtanunk egy egyirányú utcába, csak épp a rossz oldalról. Őszintén megmondom, szerintem iszonyú hülyén volt ez jelezve, KRESZ ide vagy oda, táblákból patent vagyok, de ez tényleg nem volt egyértelmű, hogy mit akar jelenteni. Murphy törvénye alapján pont akkor “véletlenül” ott voltak a rendőrök, így szépen megbüntették Aput. Ezután már szerencsére probléma nélkül folytathattuk utunkat. Először egy parkot találtunk, ahol a kacsák úszkáltak a tóban, aztán rábukkantunk a magyar nagykövetség épületére is. Pár házzal arrébb volt egy hatalmas plakát, ami egy Semmelweis Ignácról szóló kiállítást hirdetett – mert a magyarok (és a hírük) tényleg mindenhol ott vannak a nagyvilágban… Láttunk egy csodaszép ortodox templomot (rengeteg van a Baltikumban, ugyebár elég erős volt mindig is az orosz hatás), a lett nemzeti múzeumot (sajnos csak kívülről), és sok-sok szép épületet. Két dolog volt, amit nem teljesen tudtam hova tenni… Az egyik az általam csak asztronauta-majomnak elnevezett szobor, egy park kellős közepén:

A másik pedig, egy leginkább a Willendorfi Vénuszra hajazó szobor egy szép téglaépület előtt. Ez már önmagában erősen súrolja a jó ízlés határát, és ezt csak tetézi, hogy a szobor a diszkógömb mozaikjaihoz hasonló kis darabokból áll össze:

Kíváncsi lennék, hogy ez az összkép kinek a fejéből pattant ki, és ki engedélyezte…

Miután meguntuk a városnézést, beültünk egy étterembe vacsorázni, majd szállást keresni. Az elmúlt éjszakákat az autóban töltöttük és igencsak ránk fért már a fürdés, és a kényelmes körülmények között történő alvás. A szállást pikk-pakk lefoglaltuk, ellenben odatalálni már nem volt ilyen egyszerű. Jürmalaban foglaltunk, méghozza az Edinburgas prospekts nevű utcában, és végig azon gondolkodtam, hogy én még ilyen idétlen hangzású utcanevet életemben nem hallottam. 😃 Maga a hely egyébként szuper, a város is, meg a szállásunk is. (Ár-érték arányban meg főleg.) Reggel nem csak, hogy megterítettek nekünk, és telepakolták az asztalt (mint egy svédasztalos verziónál), de el is készítették a reggeli egy részét, és mit ne mondjak, bőséges volt az adag. Előző este meg kellett mondanunk, hogy mikorra megyünk le, és ők addigra készültek. Miután elhagytuk a szállást, már alig vártam, hogy végre kimenjünk a tengerpartra. Köröztünk egy jó fél órát a városban, mire találtunk parkolóhelyet, majd kisétáltunk. Aranyos, takaros kis üdülőváros ez a Jürmala, és ezt az oroszok, valamint a helyiek is így gondolják. Azt nem állítom, hogy bemerészkednék nyáron a tengerbe, mert nem hiszem, hogy túl meleg lehet, de egyszer visszamennék oda kellemesebb időjárásban is. Egyébként azért is érdekes ez a hely, mert maga a település a Balti-tenger és egy folyó közé ékelődik, a torkolatnál van a város határa, a másik oldalról pedig erdő határolja. Szóval kisétáltunk a tengerpartra, és egészen megbabonázott. Egyszerűen, amikor tengert látok, akkor minden más megszűnik létezni számomra. Most is így volt, és a legkevésbé sem számított, hogy nem egy napsütötte pálmafás tengerparton voltam. A part alapvetően homokos, mögötte erdő található, a homokos részt pedig egy széles, fekete színű algaréteg követte, majd a jég… Bizony, a Balti-tenger (a Rigai-öböl pedig különösen) könnyen befagy. Rá is mentünk a jégre, csináltunk pár képet, és egészen a legszéléig merészkedtem. Utólag belegondolva ez elég bátor húzás volt, mivel a jég nem volt túl vastag, még azt is láttam, ahogy alácsapnak a hullámok. A víz rettenetesen koszos volt, már csak ezért sem fürödnék benne. Elhagyatott és ijesztő volt a hely, mintha a világ végén lettem volna, mégis nagyon tetszett. Valószínűleg erre az érzésre rátett egy lapáttal a borús idő és a kopár fák. Az oldalamra egyébként sok képet kiraktam, akit érdekel, ott megnézheti. Egy idő után ettől a helytől is elbúcsúztunk, de az tuti, hogy ide vissza kell jönnöm!!! Bementünk egy boltba enni-innivalót és szuvenírt vásárolni (az az alap, hogy hűtőmágnest mindenhol veszünk). Vettünk balzsamot, igen-igen, ez valami lett alkoholos cucc, amit azóta se kóstoltam meg, nem bírom rávenni magam. Itt volt egy kis vitánk Apuval, mert ő nagyon szeretett volna elmenni Daugavpilsbe, én meg nem annyira, mert az ellenkező irányban volt, és amúgy se érdekelt. (Egyébként sokat veszekedtünk útközben, érdekes, mert az előző utazásainknál ez nem volt jellemző.) Végül az én akaratom győzött, és elindultunk Észtország felé.

Az út egy szakaszon a tenger mellett haladt, és ezt én nagyon élveztem. Ahogy átértünk az országhatáron (amit egy alig észrevehető koszos tábla jelölt), az volt az érzésem, hogy ez már nem az “igazi” Baltikum. Ez valami más, amolyan “elő-Finnország” lehet, vagyis akkor így képzeltem el. Egy átmenet, egy híd a Baltikum és Skandinávia között. Az első benyomások meggyőztek, és akkor már tudtam, hogy a három ország közül ez lesz a kedvencem. Itt csak Tallinnt néztük meg, de persze a kocsiból nagyon figyeltem a tájat. Nagy változás nem volt, de sokkal élettel telibbnek tűnt ez az ország az előző kettőhöz képest. Este, sötétben értünk a fővárosba, és egy nyüzsgő nagyváros érzetét keltette, holott valójában nem is annyira nagy. Valahogy vibrált az egész. Itt is foglaltunk szállást, a Pirita Hotelben, ami a város legszélén van, illetve nem is vagyok benne biztos, hogy az még Tallinnhoz tartozott e, vagy sem. “Szokás szerint” egy félelmetes erdőn kellett keresztülhajtani a hotelhez, ami azonban igencsak puccosnak tűnt, szóval elnyerte a tetszésemet – egy dolgot leszámítva. Ablak nem volt, csak egy ajtó, amit kívülről nem lehetett kinyitni. Viszont pont a hotel mellett lévő erdőre “nézett”, ami a sötétségben olyan, de olyan ijesztő volt, hogy alig mertem elaludni (az ágyak pont az ajtó két oldalán helyezkedtek el.) A reggeli látvány viszont kárpótolt, és ha kisétáltunk a hotel mellett, akkor egyenesen a tengerpartra jutottunk, a szerencsésebbeknek oda nyílt a kilátás is. Szóval összességében egy csoda helyen voltunk. Este Apu még elintézte a jegyet a kompra, aztán aludtunk is. Reggel pedig elindultunk Tallinn felfedezésére. Az észt főváros messze a legszebb az összes baltikumi főváros közül, a középkori belváros pedig egyenesen mesébe illő! Színes házikók, szűk, kanyargós utcák, protestáns és ortodox templomok egyvelege, az emberek érdekesek, de többnyire szimpatikusnak tűntek. Itt is megtaláltam a magyar nagykövetséget, még pózoltam is vele… 😀 Egyszóval, imádtam ezt a várost, csak ne lett volna annyira hideg! Itt két étterembe is beültünk, egy “rendesbe” és egy vegán étterembe is, utóbbi annyira nem tetszett, eléggé amatőr volt, itthon jobbak vannak. Bár ha belegondolok, nem lehet könnyű vegánnak lenni azon az éghajlaton… Miután már tényleg jóllaktunk, kocsikáztunk egy picit, majd elindultunk a komphoz… Közeledett az idő, hogy áthajózzunk Finnországba.

Hát ez lett volna a Baltikum. Egy érdekes, és távoli világ, legalábbis nekem annak tűnik. Egy látszólag sivár, sík vidék, kevésbé szép városokkal, szegénységgel, elmaradottsággal, erős orosz befolyással… De ha az embernek van rá szeme, akkor meglátja mindazt, ami e mögött van, hogy mennyivel többet ki lehetne hozni ebből a három országból. Megérzi azt a különös hangulatot, ami áthatja ezt a környéket, főleg télen. Sosem gondoltam volna, hogy így fogok érezni, de nagyon szeretnék visszamenni. Azon gondolkodom sokszor, hogy ha nem lettem volna olyan rettenetes stresszben az iskola miatt, akkor talán jobban tudtam volna élvezni… Ezt persze már sosem tudom meg. De iszonyúan él bennem a vágy, hogy még többet és többet tudjak meg ezekről az országokról, a szokásokról, a mindennapokról. Talán egy nap visszatérhetek.

A következő részben írok Finnországról, Svédországról és Dániáról.

Ha tetszett az írásom, oszd meg másokkal is – ezt hálásan köszönöm Neked!

Folyt. köv.

Zsuzsi.