Anya a pszichológusnál…

Ez most egy hirtelen felindulásból íródott bejegyzés. Az imént olvastam valamit, ami mélységesen felháborított és elkeserített; és úgy döntöttem, hogy akkor is kiírom magamból a gondolataimat, ha az égvilágon senkit nem érdekel vagy ha épp nem passzol a blogom arculatába (van egyáltalán neki?)

Nincs még gyerekem, nem is vagyok várandós egyelőre; viszont mivel nagyon vágyom rá, sokat olvasok gyereknevelésről, (otthon)szülésről és egyszerűen mindenről, ami ide kapcsolódik. Van egy szimpatikus francia hölgy, akit egy ideje követek az instagramon (@laurastojanov) és nemrég adott életet a kisfiának. A mai bejegyzésében írt egy borzasztó élményről, amit egy pszichológusnál élt át, és olyan szinten felháborító ami történt vele, hogy nem tudom szó nélkül hagyni.

A bejegyzés alább látható, de biztos ami biztos, kimásolom a szöveget, ha esetleg eltűnne időközben a hivatkozás:

“Yesterday was extremely hard on me. As you know, I still can’t imagine going back to work in just a few weeks and leaving Andrea behind when he’s still so young. It just doesn’t feel right. So I took some advice and went to see a psychiatrist to talk about my feelings. I spent an hour driving there and two more hours in the waiting room while Andrea was naturally going insane and crying most of the time. When it was finally my turn, I tried to explain to the qualified woman sitting in front of me how I felt in an open manner even though I had been fearing that meeting for weeks. I allowed myself to be vulnerable but I was told that I should get off Andrea’s back and that he wasn’t a baby anymore. Tears came running down my cheeks as I tried to justify myself as a mother but she just kept going. ‘Stop wearing him against you and send him to daycare already, this will do him some good’. I told her my goal was to breastfeed Andrea for at least six months and I didn’t want to compromise that but she proceeded to tell me ‘You don’t need to be breastfeeding him for so long. You’re just going to turn him into a psychopath with low frustration tolerance’. At one point he started crying so I immediately held him close to my chest and softly kissed his forehead but she asked me to stop. ‘Leave him alone. Would you want to have someone who’s constantly following you around when you’re crying?’. Again I found myself being accountable for my parenting. I justified myself over and over again and even heard myself apologizing for being ‘too much of a mother’. But all my arguments fell on deaf ears and she eventually got up and ended our meeting claiming that I was getting too sensitive. I have never felt this humiliated and belittled. I came home crying and thinking maybe she was right and I was ruining our son. Kevin had come home from work, made dinner, done the laundry and cleaned the whole house. He could see how hurt I was and didn’t mention the meeting until I was ready to. He held my hand all night but I couldn’t sleep. I kept repeating these crushing words over and over in my head. I’m not sure how I feel today. Andrea is not doing very well himself. I think he can feel my sorrow and as much as I wish I could forget about yesterday, I just can’t repress my emotions. It’s raining for the first time in months and we’re stuck inside so writing is my emotional release. It’s always been this way.”

Ha valaki nem értené esetleg az angol szöveget: röviden-tömören arról ír az édesanya, hogy mivel nagyon nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy a két hónapos gyermekét néhány héten belül magára hagyja és visszamenjen dolgozni, így pszichológushoz fordult segítségért. A pszichológus “hölgy” ahelyett, hogy segített volna egy érzékeny lelkiállapotban lévő anyukán, inkább még bele is rúgott, ahogy azt a következőkben láthatjuk.

Szeretnék kiemelni néhány mondatot a szövegből.

‘I was told that I should get off Andrea’s back and that he wasn’t a baby anymore.’ (A pszichológus szerint az anyukának le kéne szállnia a gyerekről, és hogy az már nem egy kis bébi.)

Az Isten szerelmére… Egy két hónapos gyerekről beszélünk! A két hónapos gyerek talán nem bébi? Talán nincs szüksége az anyukájára? Mikor teljesen kiszolgáltatott állapotban van? Már most döbbenetes, és még csak most jön a durva rész…

‘I told her my goal was to breastfeed Andrea for at least six months and I didn’t want to compromise that but she proceeded to tell me ‘You don’t need to be breastfeeding him for so long. You’re just going to turn him into a psychopath with low frustration tolerance’. At one point he started crying so I immediately held him close to my chest and softly kissed his forehead but she asked me to stop. ‘Leave him alone. Would you want to have someone who’s constantly following you around when you’re crying?’ (Az édesanya elmondta a pszichológusnak, hogy legalább hat hónapig szeretné anyatejjel táplálni gyermekét. Erre a “magasan képzett” hölgy reakciója az volt, hogy semmi szükség ilyen sokáig anyatejjel táplálni a kisfiút, mert attól a gyermek pszichopatává válik! Illetve amikor a kisbaba sírvafakadt és az anyja magához ölelte és megpuszilta, akkor a “hölgy” rászólt, hogy hagyja egyedül, hiszen ő maga se akarná, hogy valaki folyamatosan kövesse, amikor sír!)

Mikor ezt a részt olvastam, legszívesebben őrjöngtem volna. Nem tudom, hogy valaha az életben felháborított-e bármi ennyire. Hogy lehet ilyet mondani, hogy az anyatejes táplálástól valaki pszichopatává válik?! Szerintem inkább a “kedves doktornő” lett pszichopata! Ilyen emberek kapnak diplomát? Ilyen emberektől várunk segítséget? Azt hiszem, manapság túlságosan piedesztálra helyezzük azokat, akik egyetemi végzettséggel rendelkeznek; pedig egyre több példát látunk rá, hogy jelentős részük teljesen alkalmatlan a munkájára. Egy kisbaba csak a sírással tudja jelezni, ha baj van, hiszen beszélni nem tud. Egy (?) generáció nevelkedett fel úgy, hogy amikor sírt, teljes mértékben magára lett hagyva; hiszen ismerjük ezt a még mindig gyakorta hallott tippet, hogy ne kapassuk el a gyereket. Hadd sírjon, nehogy már el legyen kényeztetve! Na, az így “nevelt” gyerekekből lettek csak az igazán pszichopata felnőttek; és azok, akik felnőtt korukra képtelenek lettek kötődni, nem tudnak megbízni senkiben, utálják az embereket, stb. stb. Azt hiszem mindannyian ismerünk ilyen személyeket a környezetünkben. Nem tudom, hogy ez a “kedves” pszichológus hölgy mit szólna akkor, ha kiszolgáltatott helyzetbe kerülne (mint egy kisbaba) és a sírására/segítségkérésére senki sem reagálna!

‘Stop wearing him against you and send him to daycare already, this will do him some good.’ (Röviden: tessék a két hónapos gyereket beadni valahova, mert az jót fog neki tenni…)

Sokan tartanak futóbolondnak a sajátos világnézetem miatt; de amikor ilyeneket olvasok tényleg csak egyetlen dologra tudok gondolni. Mégpedig arra, hogy a gyerekeket már egészen kicsi koruktól kezdve fel akarják készíteni a rabszolgaságra. Olyanná akarják őket formálni, amilyenre a hatalomnak szüksége van. A gyermek érdekeire hivatkozva ugyebár nálunk is kötelező legalább óvodába beadni őket. Már ezzel sem feltétlenül értek egyet; de az, hogy egy két hónapos csecsemőt beadjunk vadidegenek közé, távol a biztonságot jelentő édesanyjától, nem csak hogy nonszensz, de – erős leszek – a gyermek elleni bűncselekménynek tartom. Aki pedig ilyen javaslatot tesz pszichológusként, úgy, hogy elméletileg jártas a lélek dolgaiban; az a szememben teljes mértékben inkompetens.

Amikor végigolvastam az egész szöveget, a sírás kerülgetett. Elképzeltem, hogy mit érezhetett ez a nő, ez az anya, aki ösztönösen érzi, hogy a gyermek mellett kellene maradnia és amikor csak őszintén beszélni szeretne az érzéseiről, akkor földbe döngölik. Azt hiszem, mi nők nagyon erősen át tudjuk érezni egymás fájdalmát. Annyira fájt ez az egész, mintha csak velem történt volna meg. Nem szeretnék hatásvadász drámakirálynő lenni, de tényleg ezt éreztem. Valószínűleg, ha velem történt volna meg, valóban zokogtam volna (de az is biztos, hogy elküldtem volna melegebb éghajlatra). Ráadásul belegondoltam, hogy vajon hány nővel történik meg hasonló. Hány és hány nőt döngölnek a földbe az orvosok, akiknek a fejét teletömték nyilvánvaló baromságokkal, akik visszaélnek a hatalmukkal (mert egy orvosnak igenis hatalma van), akik férfi mivoltuk miatt soha nem fogják az anyaság csodáját megérteni, akik még mindig ugyanazokat az idejétmúlt dogmákat fújják amikkel életreszóló traumákat okoznak az édesanyának és a gyermeknek is? Hány és hány nő kerül az idegösszeroppanás szélére, mert a gyermeke nem felel meg a “nagykönyvnek”, az előírásnak, nem passzol az agyonszabályozott rendszerbe, hanem egyedi és különleges; és ezért az anyában keltenek lelkiismeret-furdalást? Hány és hány nő kap undorító támadásokat, amiért nem a “kitaposott” utat járja, amiért nem hajlandó pl.: kórházban szülni hanem inkább az otthona kényelmében és biztonságában szeretné világra hozni a gyermekét? Hány és hány nő van, aki követi női és anyai ösztöneit, megérzéseit és ezért megvetést kap cserébe? 

• Miért ne táplálhatná egy anya a gyermekét anyatejjel, ameddig csak akarja? 
• Miért ne szülhetnének a nők az otthonuk békéjében?
• Miért ne hordozhatná a gyermeket a mellkasán/hátán, ameddig azt a gyermek igényli?
• Miért ne adhatna puszit, ölelést, és egyáltalán: szeretet a gyermekének?
• Miért ne nevelhetné és gondozhatná a gyermekét mindenki úgy, ahogy ő helyesnek tartja?

Magamban levontam a saját következtetéseimet, tegyétek meg Ti is. Nehéz ez a téma, és a végtelenségig tudnék róla írni; ezerfelé elkalandozva. Egy dolgot azonban megfogadtam:

Soha nem fogom hagyni, hogy elbizonytalanítsanak; és soha nem fogom hagyni, hogy más véleménye, tanácsa miatt rosszul érezzem magam. Ha segítséget kérek valakitől, nem történhet meg, hogy utána még nekem legyen lelkiismeret-furdalásom! Hiszen hogy is feltételezheti bárki, hogy egy anya nem a legjobbat szeretné a gyermekének?!

Remélem hamarosan eljön az az idő, amikor az anyák nyugalomban és békességben nevelhetik és gondozhatják gyermekeiket. Remélem eljön az az idő, amikor az anyáknak nem kell választaniuk a gyermeknevelés és a munka (pénzkereset) között. Remélem eljön az az idő, hogy hiteles és mentálisan egészséges szakemberek állnak majd rendelkezésünkre, ha elbizonytalanodunk és tanácsra van szükségünk. Remélem eljön az az idő, amikor végre nem lelkileg sérült embereket fog “kitermelni” a társadalmunk, hanem önálló és erős embereket. Remélem eljön az az idő, amikor a fentihez hasonló eset nem történhet már meg. 

Folyt.köv.

Zs<3.