Az északi kaland 4.

Rég jelentkeztem, de nem felejtettem el, mit ígértem októberre. 🙂 Ezúttal a januári északi körút utolsó fejezetét írom le, melyben elmesélem Nektek a Svédországban és Dániában átélt élményeket.

Szóval ott hagytam abba, hogy elhagytuk Finnországot, és átértünk Svédországba. Mindezt csak egy piszkos tábla jelezte, és látszólag semmi sem változott a tájban, megszakítás nélkül folytatódott a tajga… Sokan azt mondják, hogy annyira jó az érzékelésem, hogy minden egyes rezdülésnyi különbséget megérzek, bármiről vagy bárkiről legyen szó, és talán ezzel magyarázható az is, hogy hiába volt változatlan a táj, valamiért sokkal sivárabbnak éreztem, mint a finn tajgát. Lehet, hogy furcsán hangzik ez, de Finnországban csodálattal figyeltem minden egyes hófődte fenyőt, lenyűgözött az egész, míg Svédországban ugyanezt már kifejezetten csúnyának találtam.

Innen már újra dél felé vettük az irányt, így kimaradt Kiruna, ami pedig nagy álmom azóta is. Na de ami késik, nem múlik. 🙂 Ugye az előző bejegyzésemben említettem, hogy az időjárás meglepően enyhe volt, ami Svédországban tovább melegedett, az északi sarkkör magasságában januárban 10 celsius fok volt napközben! Na persze a hó nem olvad el csak úgy egyik pillanatról a másikra, csak hát annyira furcsa volt, hogy behajtottunk egy erdős területre, ahol Apukám megpihent egy kicsit, és mindenhol térdig ért a hó, én pedig egyetlen blúzban (!) mentem ki nézelődni és fotózni. Tudniillik én egyébként hihetetlen fázós vagyok… Egy kisebb pihenő után tovább folytattuk az utunkat. Északi ország lévén hamar elkezdett sötétedni, de ennek ellenére a hőmérséklet még mindig +7°C volt! Megálltunk egy benzinkúton, ahol egy étterem is volt, így hát beültünk megvacsorázni. Ahogy ki akartam szállni az autóból, majdnem hanyattvágódtam, mivel az előző napi eső és a relatív enyhe időjárás megtette a hatását: egyrészt megkezdődött az olvadás, másrészt ennek következtében életveszélyesen csúszóssá vált minden. Végül szerencsére megúsztam.

Vacsora után folytattuk utunkat. Úgy beszéltük meg, hogy Svédországban nagy valószínűséggel csak Stockholmot fogjuk alaposabban megnézni, hiszen tervben volt még Dánia is, és az idő pedig vészesen fogyott. Figyeltem a tájat, de igazából sötét is volt, és nem igen volt semmi érdekes a néha-néha előbukkanó tengeren, meg a végeláthatatlan tajgán kívül. Reggelre érkeztünk meg a fővárosba, ahol végre szállást is foglaltunk. Nagyon ránk fért már a fürdés, és egy tisztességes alvás. Leparkoltunk egy bevásárlóközpont parkolójában, majd felkerekedtünk, hogy felfedezzük “Istókhalmát”. 🙂 Itt bizony a víz az úr, hiszen lényegében több, egymáshoz közel fekvő szigetből áll a város, és sok kanális van. Hó nem volt a városban. Első látnivalónk az ABBA Múzeum volt. Én is szeretem, de főleg Apukám nagy rajongó. Érdekes volt, nem állítom, hogy különösebben nagy szám, de ha arra jár az ember azért érdemes benézni. A kiállítás végén volt egy szuvenírbolt, ahol mindenféle “abbás” tárgyakat lehetett venni. Voltak jópofa dolgok, pl.: hűtőmágnesek, kitűzők. Ami viszont mindent vitt, az az, hogy MÉZET árultak az ABBA múzeumban! Nyilván mindenki ismeri az együttes “Honey Honey” című számát… Erre apellálva, egy üveg mézre rányomtatták a fent említett dal címét, és egy vagyonért árulták. Tőlem zengett az épület, akkorát nevettem. Egyfelől rég láttam ekkora hülyeséget, másfelől viszont el kell ismernem, hogy zseniális ötlet. 🙂 Alaposan bevásároltunk, aztán továbbálltunk.

Csak sétálgattunk a városban, majd megkerestük a szállásunkat. Képzeljétek el, beírtuk a pontos címet a GPS-be, és szegénykém részeg lehetett, mert kivezetett a városból, hatalmas dugóba keveredtünk, és elterelt minket több tíz kilométerre Stockholmtól! Szerencsére idővel megtaláltuk, és végre tudtunk fürdeni, és alig vártam, hogy végre vízszintes helyzetben tudjak aludni.

Az ismerőseimnek mesélhettem akkoriban, hogy hiába voltam távol Magyarországtól, sajnos több rossz dolog is történt velem az utazás alatt, az egyetemmel kapcsolatban, illetve néhány magánéleti dolog, amik nagyon rosszul érintettek, és az utazás hangulatát is alapvetően meghatározták. Aznap éjjel pont egy ilyen esemény miatt szinte egy percet se aludtam, a lelkemet is kisírtam, borzasztóan éreztem magam, ennek pedig az volt a következménye, hogy másnap nem lehetett hozzám szólni. Szerettük volna a város többi részét is bejárni, ami tulajdonképpen valamennyire meg is történt, csak közben hatvanhatszor vesztem össze Apámmal.

Kezdésnek beültünk egy hangulatos helyre reggelizni, ahol volt szerencsém egy fantasztikus sajttortához, meg sok egyéb finomsághoz. Ezután metróztunk, hiszen ha Apuval vagyok, a helyi tömegközlekedés felfedezése nem maradhat ki. 🙂 Majd pedig sétálgattunk, veszekedtünk, és végül úgy döntöttünk, hogy továbbállunk.

Hogy a városról is írjak, szép hely, rendezettnek tűnt, az épületek is szépek és karban vannak tartva. A sok sziget, a csatornák, a rengeteg víz hihetetlenül feldobja, ad egy pluszt a városnak. Nem lett a kedvenc fővárosom, de attól függetlenül mindenképp megéri meglátogatni!

Ahogy beültem a kocsiba, szinte egyből elaludtam, fáradt voltam és kedvetlen, már azt is vártam, hogy hazaérjek, habár nem tudtam mi vár rám az egyetemen… Sokáig aludtam, aztán egyszer csak Apám felébresztett. Először morgolódtam, majd hálás voltam neki, mert egy csodálatos helyen álltunk meg. A Vattern-tónál ért minket a naplemente. (A bejegyzéshez tartozó kiemelt képet ott fotóztam.) Szívem szerint csak ültem volna ott, míg teljes sötétség lesz. Először, mivel végigaludtam az odavezető utat, azt hittem, hogy a tenger mellett vagyunk, nem tudtam hol lehetünk… Apa mondta, hogy ez “csak” egy tó…

Utána hamar besötétedett, mi pedig száguldottunk Dánia felé. Áthajtottunk Malmö városán, ami így sötétben eléggé unalmas helynek tűnt, majd pedig következett a nagy attrakció: átkelés az Öresund-hídon. Persze világosban még érdekesebb lett volna, de azért így sem volt rossz.

Dánia, ahova biztosan nem térek vissza – vagy mégis?

Valahogy sejtettem, hogy nem Dánia lesz a kedvenc országom, de először még egészen élveztem az utat, bár egyhangú volt a táj, valami mégis megfogott benne. Aztán beértünk Koppenhágába. Vannak, akik imádják, nos én nem tartozom közéjük. Aláírom, vannak szép részei a városnak, akadnak szép épületek, látványos városrészek. Sajnos mi belefutottunk rengeteg építkezésbe, javítási munkálatokba, minden második út fel volt túrva. Este érkeztünk meg, parkolóhelyet találni a lehetetlennel volt egyenlő, iszonyúan zsúfolt volt minden. Fehér embert nem sokat lehetett látni, feketéket, arabokat viszont annál inkább, és lehet, hogy nem mindenkinek lesz szimpatikus, de ez engem nagyon zavart. Már csak azért is, mert kaptam ám a kaján pillantásokból, pedig az évszakra való tekintettel nem is voltam lenge öltözetben. Úton útfélen mindenhol szivárványos zászlók lobogtak, ami bennem visszatetszést keltett. Sajnálom, ha valakit zavar a véleményem, de ez is hozzátartozik az élményeimhez.

Végül csak leparkoltunk, és megvacsoráztunk, ezután pedig megkerestük a szállásunkat. Nagyon tetszett, örültem hogy tudok fürdeni, és talán végre aludni is. Ezúttal sikerült. 🙂 Másnap következett az alaposabb városnézés. Nem győzött meg, amit láttam. Nyilván a ködös, szürke idő sem kedvezett a városnézésnek, de nekem egyáltalán nem jött be a dán főváros. Apukámnak, állítása szerint, Koppenhága volt a legnagyobb csalódás az összes város közül, ahol megfordultunk. (Szerintem azért Vilnius gázosabb volt, de ebben nem értettünk egyet.) Ráadásul, kegyetlen drága minden… Néhol nem akartam hinni a szememnek az árak láttán! Egy idő után már semmi kedvem nem volt ott maradni, Apám is szívesen elindult volna. Így is tettünk, irány a komp!

Ugye komppal mentünk át Németországba, egészen pontosan Kielbe. A komp jóval kisebb volt, és kevésbé puccos, mint a Helsinkibe közlekedő Finlandia. Az út is rövidebbre sikerült, viszont fényes nappal utaztunk, így annyi előnye volt, hogy tudtam figyelni a tengert. Be kell valljam, én akkor már csak arra tudtam gondolni, hogy Budapesten szeretnék lenni…

Lassan átértünk, uccu neki, siessünk haza. Szerintem Apa még pár helyen szívesen megállt volna, de igazából Németország és Csehország nem volt benne a terveinkben, mindkettőben jártunk már, ráadásul azt tudni kell rólam, hogy a hideg kiráz az utóbbitól, tavaly novemberben megfogadtam, hogy többet Csehország közelébe nem megyek, ehhez képest telibe végighajtottunk egész Prágán, úgyhogy viszonylag hamar megszegtem a fogadalmamat. 🙂 Még előtte Berlinből kaphattam egy kis ízelítőt, de éjszaka volt, sok nem látszott belőle, bár nem is érdekelt…

Ahogy haladtunk hazafelé, egyre hidegebb lett… Megint -10 és -20 fok közötti hőmérsékletek… Képtelen vagyok feldolgozni, hogy északon ehhez képest mennyivel melegebb volt. 🙂 Ahogy megérkeztünk Magyarországra, iszonyú türelmetlen lettem, de végül nem tartott már sokáig Budapestre érkezni. És érdekes módon, akkor valamiért egy üresség-érzés kerített hatalmába. Mindez persze csak addig tartott, amíg le nem fürödtem, és be nem bújtam a saját, pihepuha ágyikómba. 🙂

Összegzés…

Nagyon vegyes érzéseim vannak/voltak az úttal kapcsolatban. Sajnos sok konfliktusom volt Apukámmal, magamnak sem könnyítettem meg a helyzetet, mert pocsék lelkiállapotban voltam, és ez nagyon kihatott mindenre. Viszont rengeteg szép helyen megfordultam ismét, voltak nagyon boldog pillanatok, hiszen olyan helyeket jártam be, amikről még egy hónappal azelőtt sem gondoltam volna, hogy én ezeket valaha is látni fogom. Volt olyan is, ami kevésbé tetszett, valamiért mégis az van bennem, hogy mindegyik országba vissza kell mennem, pl.: szívesen megnézném őket nyáron, vagy Dániának is lehet, hogy adok még egy esélyt, mert Aalborg városa megmagyarázhatatlan okokból, de iszonyúan vonz.

Az utazás nekem mindig a belső spirituális útról, a tanulásról szól, teljesen mindegy, hogy stoppolok, vagy Apával megyek valahova, vagy akár a barátnőimmel. Ez most is így volt, nagy leckéket adott fel az élet, és érdekes azt is megtapasztalni, amikor egy álmoszép helyen vagy épp, mégis azt érzed, hogy nem tudnál ott élni hosszútávon, mert a hely rezgése egyszerűen nem azonos a tiéddel, nem neked való. Vagy ami nálam gyakrabban előfordul, hogy mindent Magyarországhoz hasonlítok, és mivel nagyon erős bennem a “magyarságtudat”, ezért képtelen vagyok a Kárpát-medencén kívül elképzelni az életemet… És olyankor az már mindegy, hogy Győr, Miskolc, Debrecen, Kolozsvár, vagy bármelyik másik település, csak magyar legyen.

Ha valaki azt kérdezi, hogy ajánlom e ezeket az északi helyeket másoknak, a válaszom egyértelmű igen, viszont azt is hozzátenném, hogy érdemes lelkiekben felkészülni arra, hogy ez teljesen más világ. Nem csak az éghajlat más, vagy a tájak, hanem az emberek, az általános mentalitás is. Alapos utánajárással, felkészüléssel viszont fantasztikus élményekben lehet részünk.

És végezetül szeretném azt leírni, hogy tudom, nem szokványos beszámolókat szoktam írni, nem sorolom fel a bejárt látványosságokat, sokat beszélek a saját érzéseimről, ami persze egyáltalán nem biztos, hogy érdekes mások számára. Sajnos/nem sajnos, ilyen a természetem, világ életemben a szívemre hallgattam, nem az eszemre, az érzelmek irányítottak, számomra egy hely szépsége nem abban rejlik, hogy fizikálisan mennyire szép, vagy látványos, hanem hogy milyen érzéseket vált ki belőlem. Pillanatok alatt megérzem, hogy ha egy hely rezgése alacsony, vagy csak szimplán nem kompatibilis az én lelkületemmel. Ez biztos sokak számára furcsán hangzik, de talán már az olvasóim közül is vannak néhányan, akik átéltek hasonlót. Remélem, hogy ennek ellenére élvezhető az írásom, és át tudtam valamit adni abból, amit megéltem Észak-Európában.

Nemsokára újra jelentkezem<3.

Zsuzsi.