Az északi kaland 1.

Már nagyon régóta ígérgetem, hogy írok az észak-európai körutamról. Ideje lenne, hiszen januárban kerekedtünk fel Édesapámmal, hogy kicsit körbenézzünk az öreg kontinens hidegebb tájain…

Sokan tudjátok, hogy Apukám London agglomerációjában él és dolgozik, így sajnos ritkán találkozunk. Idén januárban azonban hosszabb időre hazautazott, és így volt lehetőségünk utazgatni. Én akkor még egyetemre jártam, és vizsgaidőszakom volt, de ez nem akadályozhatott meg abban, hogy utazzak. A vizsgáimat úgy időzítettem, hogy január 19-re végezzek, és huszadikán délután el is indultunk.

Miért éppen Észak-Európa?

Apukámnak egyetlen egy feltétele volt, hogy Európán belül maradjunk, a többi már rajtam múlott. Mivel sohasem voltam ezelőtt azon a környéken, így kézenfekvő volt, hogy oda utazzunk. Rengeteg meleg ruhát és pokrócokat pakoltunk be, majd útra keltünk.

Talán az egész út legnehezebb része az volt, hogy elhagyjuk Budapestet – hatalmas dugóba keveredtünk. A fővárost elhagyva egyre nagyobb területet borított hó, ami a naplementében különösen szépnek hatott. Beszélgettünk Apuval, zenét hallgattunk, és figyeltem a tájat, már ameddig lehetett látni. Felvidékre átérve nagyon sajnáltam, hogy nem látom fényes nappal azokat a csodálatos hegyeket, na de gondoltam, rengeteg új helyre jutok el, úgyhogy nem bánkódom. Krakkóig szinte fejből tudtam az utat, utána már teljesen új volt minden. Hideg volt, de miután elhagytuk a hegyeket épp csak fagyott. Valahol Lengyelország kellős közepén úgy döntöttünk, hogy megpihenünk – igen, a kocsiban aludtunk télvíz idején. Nem volt könnyű egyébként kijutni az országból: szinte végig 50 km/h sebességgel lehetett csak haladni, az utakat több szakaszon javították/építették, eléggé idegőrlő volt. Nem szeretek ilyet mondani, de sajnos nem fogott meg a lengyel vidék, a végeláthatatlan síkság, az ijesztő, mesterségesen telepített erdeivel a ronda, szürke időben még jelentéktelenebbnek hatott. (Pedig egyébként szeretem Lengyelországot, mindennek ellenére van egy hangulata, a lengyel népre mindig is testvérként tekintettem. Szeretnék is visszamenni, Krakkót muszáj még egyszer látnom ebben az életben, Zakopaneba is szeretnék elmenni, Gdanskba eljutni pedig régóta nagy álmom. Ez a kettősség-érzés az egész utazásra jellemző volt.)

Litvánia – a legnagyobb csalódás, már az út legelején

Gyermeki izgatottság árasztott el, amikor megláttam a határ közeledtét jelző táblát. Egy új ország, ahol ezelőtt sohasem voltam! Habár sohasem tartozott a legnagyobb vágyaim közé a Baltikum felfedezése, mégis annyira tudtam lelkesedni, mintha egy pálmafás paradicsomba utaznék. A táj Lengyelországhoz képest nem változott sokat, talán csak annyiban, hogy kicsit hullámosabb lett, nem tökéletes síkság volt. Na de a hangulata az egészen más volt! Litvánia látványosan szegény ország. A laikus szemlélődőnek is egyből feltűnik, hogy milyen mély nyomot hagyott az országban a szovjet éra. (Mondjuk én ex-földrajz szakosként “tanultam” is róla, szóval volt némi ismeretem az országról.) Eleinte kifejezetten érdekesnek találtam a vidéket, majd ahogy közeledtünk a főváros, Vilnius felé, egyre ijesztőbbek voltak azok a hatalmas erdőségek. Igen, az ember érzi, hogy ez egy más világ. Ez valami teljesen más, mint Magyarország. Azt hiszem azt is itt tapasztaltam meg, hogy nem a hegyekben van igazán hideg. A sík, mocsaras vidéken semmi sem állíthatta meg a hideg északi szeleket. Vilnius előtt közvetlenül elnéztünk egy táblát, de kb. fél óra múlva megérkeztünk az első célpontunkhoz. Nem mondanám, hogy le voltam nyűgözve. Igyekeztem kevésbé kritikus lenni – persze persze, Budapestnek is vannak csúnya részei… – na de ez a város maga a nagybetűs pusztulat. A belvárosban már voltak “szebb” épületek és néhány üvegpalota, de az összhatás továbbra is katasztrófális volt. Ami viszont nagyon tetszett, hogy a Neris teljesen be volt fagyva (persze ez egy jóval kisebb folyó, mint a Duna). Csináltam néhány képet, a minőségük hagyott némi kívánnivalót maga után mert sötétben még az iPhone se csinál jó képeket… Utunkat a történelmi belváros felé folytattuk, ami állítólag a világörökség része, de még mindig azt éreztem, hogy ez egy rossz vicc. Mindezeket ellensúlyozandó, Apuval beültünk egy puccos étterembe, és isteni finomat ettünk. Már nem emlékszem, hogy mit, de finom volt! 😃 Ezután viszont azt éreztem, hogy itt az ideje továbbállni… Így is történt, elindultunk Klaipéda felé, mivel azt mindenképpen meg akartam nézni. Ciki, nem ciki, semmit nem tudtam arról a városról, jól hangzott a neve, tenger mellett van, juhé, rossz nem lehet. Vagy mégis? Na erről majd később. Az éjszakát ismét az autóban töltöttük, horrorfilmbe illő tájakon haladtunk át, olyan félelmetes volt, hogy rémálmomban ne jöjjön el soha, fényes nappal is telecsinálnám a nadrágomat ha ott kéne lennem, nem hogy éjszaka!!! Megálltunk egy benzinkúton aludni kicsit, majd reggel folytattuk az utat Klaipédába. Abba a Klaipédába, ami valószínűleg szebb napokat is megélt. Ha Vilnius pusztulat volt, akkor ez nem tudom micsoda. Ki se szálltam a kocsiból, mondtam Apunak, hogy menjünk tovább. Így is történt, és utolsó litvániai célpontként Siauliai felé vettük az irányt, ugyanis a város mellett található a híres Keresztek hegye. A hegy szó mondjuk egy igen erős túlzás, de állítom, hogy még a domb is. (Litvánia legmagasabb pontja 292 m a Wikipédia szerint.) Nem volt könnyű megtalálni a helyet, de végül sikerült, és nekem nagyon-nagyon tetszett! Magam sem tudnám megmondani, hogy miért, de nagyon különleges hangulata van. Ráadásul teljesen másként képzeltem el. Ennyi keresztet életemben nem láttam – nem, hogy egy helyen, de még összesen se! Kicsi kereszt, nagy kereszt, hegyes kereszt, legömbölyített kereszt, sima kereszt, kettős kereszt, ilyen kereszt, olyan kereszt. (Erről a felsorolásról Gombóc Artúr jutott eszembe… Kerek csokoládé, szögletes csokoládé, hosszú csokoládé… 🙂 ) Rögtön az elején volt egy nagy “valami”, ami egyszerre volt olyan, mint egy emlékmű, és mint egy oltár. Azután egy pici patakon kellett átkelni, és utána kezdődött maga a “hegy”. Természetesen, hű maradtam önnön magamhoz, és elkezdtem olyan keresztek után kutatni, amiket magyarok állítottak. Találtam többet is, nagyon örültem nekik, persze fotó is készült róluk bőséggel. Ami a legmegdöbbentőbb volt számomra, hogy találtam egy olyan keresztet, amit egy URUGUAYI (!!!) zarándok csoport állított fel. Na ez a nem semmi, Uruguayból, a világ végéről ide eljönni! Itt-ott lépcsők is vezettek fel a hegy közepébe. Ezek életveszélyesek voltak, nem csak azért, mert amúgy is igen rozogák voltak, hanem azért is, mert jeges-csúszós volt minden. (Kb. 2 fok lehetett, de a már említett hideg sarki szelekkel párosulva a hőérzetem kb. -20 fok körül volt.) Kínai turisták nélkül ez a hely sem lett volna az igazi, na és persze hála a remek időjárásnak a telefonom gyenge akkumulátora is cserben hagyott. Kicsit dühös lettem, aztán inkább átadtam magam az érzésnek. Csak néztem ki a fejemből, bámultam bele a nagy semmibe, a véget nem érő síkságba, amit csak egyik oldalról övezett erdő. (Nem tudom miért, számomra nagyon félelmetesek az ottani erdőségek.) Összefüggő hótakaró nem volt, de fehér foltokat lehetett látni néhol. Az biztos, hogy ezt a helyet sohasem felejtem el.

Ez volt az utolsó célpont Litvániában, ezután Lettország várt ránk. Tudom, most kéne írni valami összefoglaló-szerűséget a benyomásaimról, de valahogy nem megy. Csak az motoszkál a fejemben, hogy minden csalódás ellenére vissza szeretnék menni ebbe az országba. Valahogy azt érzem, hogy sokkal többet ki lehetne hozni belőle. (És tuti, hogy nyáron sokkal szebb!)

Egyébként én minden rossz ellenére kifejezetten ajánlom ezt az országot, és ha valaha eljutok oda megint, akkor biztosan nagyobb hangsúlyt fordítok arra, hogy megismerjem az ott élőket, a kultúrájukat, és a mindennapjaikat. Ha nem csak 10 napom lett volna arra, hogy eljussak egy csomó helyre, akkor minden bizonnyal ez is benne lett volna a programban. Felmerül a kérdés, hogy miért is akartam én 10 nap alatt eljutni több országba? Miért nem választottam ki egyet, és jártam be alaposan? Erre nagyon egyszerű a válasz: fogalmam sem volt róla, hogy lesz e valaha hasonló lehetőségem, hogy csak megyünk, tervek nélkül, leginkább oda, ahova én szeretnék. Azért így is kaptam egy átfogó képet arról, hogy milyen az élet Európa északi részén.

Ha tetszett a bejegyzésem, oszd meg másokkal is – ezt hálásan köszönöm!

Folyt. köv. hamarosan, Lettországgal & Észtországgal.

Zsuzsi.