A saját feltámadásom

Bár sok mindent megosztok magamról a Facebookon, a blogomban vagy épp az Instagramon, konkrét személyes történeteket nem szoktam kiírni, érthető okokból. Most valamiért mégis érzem magamban a késztetést, hogy leírjam a bennem kavargó gondolatokat. Nagy felfedezéseket tettem az elmúlt pár percben, és talán mások számára is hasznos lehet – aztán lehet, hogy senkit se fog érdekelni, de mit veszíthetek?

Az utóbbi napokban a Húsvét, megújulás, megtisztulás címszavak alatt nagytakarítást tartottam, sok felesleges lomtól megszabadultam, és ez a takarítás a számítógépemet is utólérte. (Illetve böjtöltem, 40 napja nem ettem húst, ezt egyébként minden évben betartom.) Visszatérve, találtam egy fájlt, az volt a neve, hogy “Levél.doc” és mivel fogalmam sem volt róla, hogy mi az, megnyitottam. Valóban egy levél volt, amit egy régi ismerősnek írtam még 2015 júliusában. Nemigen szoktam se levelet, se naplót írni, általában akkor tör rám az “írhatnék” amikor már semmi egyéb módon nem tudom levezetni a feszültségemet, a bánatomat. Való igaz, 2015 nyara az egyik legfájdalmasabb, legnehezebb időszaka volt az életemnek, logikusnak tűnik, hogy így akartam megszabadulni a bennem tomboló indulatoktól.

Elolvastam a levelet, elejétől a végéig. Pocsék volt, hogy őszinte legyek. Nem azért, mert újra átéltem volna az akkori eseményeket, vagy érzéseket, inkább azért, mert rájöttem, hogy mennyire beszűkült volt a gondolkodásom, önző voltam, végtelenül megkeseredett és hiteltelen. Mondhatni hazug. Saját magamat állítottam be áldozatként, a másik felet (akinek írtam a levelet) pedig a fő gonosznak, miközben hamiskásan úgy tettem, mintha mindennek ellenére a köztünk lévő kapcsolat számomra fontosabb lenne.

Tulajdonképpen fontos is volt, nem szánt szándékkal, nem tudatosan akartam én hazudni – nem szeretek hazudni, ritkán is élek ezzel a módszerrel. Azt se mondanám a mai fejemmel, hogy teljesen ártatlan volt az illető, mert hát egyáltalán nem volt az, borzasztó sok fájdalmat éltem át miatta. Egyszerűen felismerten azóta spirituális törvényszerűségeket, az élet szabályait, melyet nagyon sokan nem ismernek – én sem ismertem még őket akkor – és ennek fényében a saját levelem tűnik végtelenül álszentnek. Eljátszottam az ártatlan áldozat szerepét, melyről mai fejemmel tudom, hogy NEM LÉTEZIK. Ez nagyon erős kijelentésnek tűnhet, de így van. Ki, mint vet, úgy arat. Mai fejemmel tudom, hogy az ő viselkedése csak részben volt a sajátja, másik része pedig egyenes következménye volt az én reakcióimnak. Sokszor, amikor valóban ártatlannak érezzük magunkat, lehetséges, hogy valami karmikus dolgot törlesztünk egy előző életből.

Szóval, kifejezetten rossz érzés volt szembesülni az akkori énemmel. Elborzadtam a gondolattól, hogy ez voltam én? Mit érezhetett az ismerősöm? De mivel minden nézőpont és felfogás kérdése, igyekeztem pozitív szemszögből tekinteni az egészre. Az első lépés az volt, hogy el kellett fogadnom: ez a nem éppen szimpatikus viselkedés is az “én részem”. Nem akarom büntetni magam, vagy azon vergődni, hogy milyen rossz vagyok, hiszen azzal csak állandósítanám ezt. Elfogadom. Ez már a múlt, változtatni rajta úgysem tudok. Tisztában vagyok vele, hogy nem azért viselkedtem így, mert rossz ember vagyok – alapvetően jó embernek tartom magam –  hanem azért, mert az a mély fájdalom, amit akkor éreztem, egy sokkal alacsonyabb tudatossági szintre taszított. Rengeteget sírtam akkoriban, még a munkahelyemen is. Nem láttam tisztán az élet szabályszerűségeit, de még az eseményeket sem. Egy piszkos szemüvegen keresztül néztem a világra, amit még a veszteség is elsötétített. Szerencsére azóta ténylegesen elindultam a spirituális úton, rengeteget tanultam és fejlődtem, és a mai fejemmel nem viselkednék így. És ha innen nézem, ha arra gondolok, hogy fejlődtem, már nem tűnik annyira keserűnek ez az élmény.

És hogy miért tartom fontosnak megírni ezt? Ehhez el kell mesélnem egy másik történetet is, ami talán segíthet az összefüggések megértésében.

Az elmúlt két és fél hétben látszólag ok nélkül voltam rettenetesen feszült. Egyébként is befordultam az utóbbi időben, de ebben az időszakban több olyan dolgot is csináltam, ami nem jellemző rám. Nagy Facebookos vagyok, mindenki tudja, hogy állandóan megosztok valamit és sok időt is töltöttem fent régebben. Most volt olyan, hogy két és fél napig egyáltalán nem léptem be Facebookra, és amikor bejelentkeztem, akkor is csak öt percre néztem fel és utána ki is kapcsoltam az internetet a telefonomon. Többen írtak is, mert a szokatlan viselkedésem miatt azt hitték, hogy bajom esett. Ez így ment a mostani hétvégéig. Nagyon kevés emberrel voltam hajlandó találkozni, holott többnyire abból állnak a napjaim, hogy munka után mindig összefutok valakivel. Teljesen antiszociális lettem. Általában éjfélkor, vagy még később szoktam lefeküdni aludni, most szinte minden nap aludtam este tízkor, de olyan is volt, hogy már nyolckor az ágyat nyomtam. Sőt, csütörtökön munka után, ruhástól-mindenestül bezuhantam az ágyba, mint akit agyonvertek és bizony este 11-ig aludtam. Arra is volt példa, hogy egyhuzamban aludtam 18-20 órát. Nagyon nem jellemzőek rám a fent leírt dolgok, társasági ember vagyok, állandóan pörgök és most mégis annyira fáradtnak éreztem magam, mintha egy bányában kéne dolgoznom egész nap. Egy időben rengeteget sírtam, nagyon érző lélek vagyok, de valahogy ez sem ment most. Pedig éreztem legbelül, hogy rám férne egy kiadós sírás, hogy megszabaduljak mindentől, ami a feszültségemet okozza. Nem szándékosan, de elfojtottam magamban mindent. Aztán tegnap végre elérkezett a nagy nap… Elemi erővel tört fel belőlem minden negatív érzés, őrjöngtem, és zokogtam. Annyira, de annyira jól esett, mint még soha semmi. Megkönnyebbültem.

És emellé pedig ma megtaláltam ezt a levelet… Realizáltam, hogy már egy sokkal magasabb szinten állok, mint két éve, pedig most sem fenékig tejfel az életem. Cserébe viszont megtanultam ezeket kezelni, ezzel pedig kézhez kaptam a kulcsot egy boldogabb élethez, ahol már nem ismétlődnek meg a felesleges drámák, ahol nem kell az áldozat szerepét játszanom, hanem végre önmagam (ura) lehetek…

Nem volt egyszerű eljutni idáig. Rengeteg könny, egyik napról a másikra lezáruló kapcsolatok, mérhetetlenül sok fájdalom és lelki okokból fakadó súlyos betegségek kellettek ahhoz, hogy kinyíljon a szemem. De kinyílt, és egyúttal kinyílt a világ is. Persze már egy ideje érzem a hatásokat, a szomorú 2015-ös év után 2016 fantasztikus volt, de úgy érzem, hogy az elmúlt két hétben egy kicsit újra átéltem a negatív érzéseket és most sikerült megszabadulnom tőlük. Az egészben a legszebb pedig az, hogy a felismerés, az újjászületés éppen most, Húsvétkor következett be. Ráadásul vasárnap, a feltámadás napján. Talán most vannak olyan energiák, amik segítették ezt a folyamatot? Szinte biztos. Hiszen a természet is ilyenkor, tavasszal ébred. A böjti időszak volt a felkészítés, és ma megtörtént a csoda. Tegnap még borzasztóan éreztem magam, de ma, vasárnap, Jézus feltámadásának napján én magam is “feltámadtam”. Azt gondolom, hogy ez nem lehet véletlen. Véletlenek nincsenek.

Csodálatosak ezek az összefüggések, a természet és az ünnepek rendszere és összhangja, és szeretném ha ez a tanítás minél több emberhez eljutna, illetve ha minél többen megtapasztalhatnák ezt a saját bőrükön.

Hogy mi a konklúzió az egészből?

Az, hogy igenis érdemes figyelembe venni a természet erőit, érdemes a Húsvétra nem csak pusztán szabadnapként, hanem ténylegesen a megújulás ünnepeként tekinteni és tudatosan készülni rá, pl.: egy böjttel. Érdemes megismerni és megérteni az ünnepekhez kapcsolódó hagyományainkat. (Ez igaz a többi ünnepünkre is.) Érdemes néha visszatekinteni, önvizsgálatot tartani, hogy tudjuk: honnan jöttünk, hol tartunk most, és merre szeretnénk tovább menni. Érdemes a spiritualitás útjára lépni, mert ez a kulcs ahhoz, hogy ne csak sodródjunk az eseményekkel, hanem mi magunk alakítsuk az életünket. Érdemes önvizsgálatba fogni, átértékelni a kapcsolatainkat. Mindezt, életünk cselekedeteit pedig a természet körforgásához, az éppen uralkodó természeti erőkhöz igazítani, hiszen így nagyobb sikereket érhetünk el.

Én magam is érzem, hogy most nem tudom olyan jól megfogalmazni a gondolataimat, mint ahogy azok valójában bennem élnek. Nem tudom olyan gördülékenyen továbbvinni a gondolatmenetemet, mint ahogy az az én fejemben megtörtént, de egyszerűen akartam, hogy ennek nyoma legyen, hogy más is olvashassa és okulhasson belőle. Annyira átjár most a boldogság érzése, hogy kicsit el is kalandoztam. Ennek ellenére őszintén remélem, hogy átment az üzenet! Ha bárkinek bármi kérdése van ezzel kapcsolatban, akkor nyugodtan felteheti nekem, örömmel válaszolok.

Mindenkinek kívánok boldog Húsvétot, szép felismeréseket, holnap a lányoknak sok locsolót, a fiúknak pedig sok-sok hímes tojást!

Szeretettel:

Zsuzsi. 🙂