Tusnádfürdő 3-4. nap

A medvekaland után megígértem a jó Istennek, hogy én egész éjjel imádkozni fogok és hálát adok azért, amiért megmentett Maci Lacitól. Ezt komolyan vehette, mert nem bírtam aludni éjszaka, csak forgolódtam össze-vissza. Valamikor hajnali 4 körül sikerült elaludnom, ennek köszönhetően nagyon későn keltünk és így már nem indultunk el újabb kirándulásra. Ehelyett viszont felfedeztük a várost. Furcsa azt mondani, hogy város, mert Tusnádfürdő igen pici település. A mai Romániában viszont ez a kedves település a legkisebb, városi ranggal rendelkező hely.

Miután összekaptuk magunkat, felkerekedtünk, hogy körbenézzünk és bevásároljunk. Vettünk jó szokásunkhoz híven hűtőmágneseket. Mondtam előre Katának, hogy csíki sör és székely házicsokoládé nélkül haza ne menjen! Utóbbiból ipari mennyiséget vásároltam. Aki még nem evett, annak muszáj megkóstolnia!!! Semmilyen csokihoz nem hasonlítható az íze… Aztán elmentünk a Profiba is vásárolni, majd visszafelé még beszereztünk 1-1 pár jó vastag zoknit az igazán hideg napokra, közben pedig majdnem megszakadtunk a csomagoktól, annyit vásároltunk. Már nem is tudom, hogy előtte, vagy utána volt, de lementünk a Csukás-tóhoz, ami a Szent Anna-tóhoz hasonlóan teljesen be volt fagyva. A nap első felében ismét havazott, majd eltűntek a felhők és ragyogóan kitisztult az ég. Csodálatos volt a táj, nagyon szeretem ezt a helyet. Mesébe illő, ahogy körbeveszik a hegyek a települést, és mindenhol hatalmas fenyőfák törnek az ég felé. Sokat sétálgattunk, lementünk az Olt folyó partjára is. A folyó is be volt fagyva itt-ott, és bizony mi rámerészkedtünk, természetesen nagyon óvatosak voltunk. Egészen érdekes formákat öltött néhol a jég. Biztosan annak is szép ez a látvány, aki minden télen gyönyörködhet benne, de nekünk pláne nagyon felemelő volt, hiszen rég volt részünk igazi télben. Amikor már nem igen maradt látnivaló – kis település lévén – elmentünk ebédelni. Van egy étterem az Olt utcában, az Apor Pizza & Café, ott ettünk – az étel bőséges, nagyon finom, és jó árban van. Mindketten egy hatalmas adag Carbonara spagettit fogyasztottunk el, én egy pohár isteni forralt bort ittam mellé, Kata pedig egy állítása szerint szintén szuper forró csokit. Nagyon jóllaktunk, így elégedetten tértünk vissza a szállásunkra, ahol pihentünk, beszélgettünk, és valamelyest össze is pakoltunk. Vacsorára egy finom pizzát vettünk, szintén az Aporból, de elvitelre kértük. Ezt az éttermet mindenkinek jó szívvel ajánlom, mert nagyon jól főznek és kedves a személyzet. 2015 nyarán is ettem ott, mikor az ELTE-vel voltam ott terepgyakorlaton. A pizza is hamar elfogyott, és utána már igazán érdemleges dolog nem történt aznap. Nyugovóra tértünk, illetve én csak tértem volna, mert megint nem jött álom a szememre. Éjjel háromig olvasgattam telefonoztam, stb. Egy picit végül sikerült aludni, de reggel korán kellett kelnünk, mert indult a vonatunk vissza Budapestre.

Reggel felkeltünk, direkt korábbra állítottuk az ébresztőket, mert be akartunk még menni a Profiba vásárolni. Hát a számításaink nem jöttek be, mert a Profi csak 8-kor nyitott, a vonatunk pedig még az előtt indult vissza, így hoppon maradtunk. Sebaj, lesétáltunk az állomásra, és vártunk. Ezelőtt egyszer sem fáztunk, de azon a reggelen tényleg hideg volt. Valahogy csak eltelt az idő, és befutott egy helyi vonat, ami pont az ellenkező irányba tartott. Sokáig nem indult tovább, ebből már sejtettem, hogy a mi vonatunk érkezésére vár. Lebattyogtunk közvetlenül a vágányok mellé. Álltam-álltam, bámultam ki a fejemből kissé kómásan, erre egyszer csak látom, hogy a váltó körül VAN VALAMI. Az a valami ismét egy medve volt, és négykézláb kószált – gondolom élelem után kutatva. Az ott élőknek ez valószínűleg mindennapos, nekem viszont nem, így egyből szóltam is Katának, hogy “jé, ott egy medve a váltónál!” Hamar leolvastam az arcáról, hogy nem hisz nekem. Azt hitte, hogy az előző medvés kalandunk miatt kissé becsavarodtam és már mindenhol macikat látok. Körülbelül két másodpercig hitte ezt, utána már ő is meglátta, én pedig rázendítettem a tipikus “na ugye hogy megmondtam” szövegre. Kissé elégtételt éreztem, mert nem szeretem ha nem hisznek nekem, vagy zizinek néznek (bár ezúttal félig-meddig érthető volt). 😀 Jót nevettünk ezen, közben a vonatunk is befutott. Felszállni könnyű volt, a helyünket megtalálni viszont nem, mert mindenki hatalmas csomagokkal utazott, és a kalauz is megállított valamiért. Olyan hirtelen szólított meg, hogy nem értettem a mondanivalóját, csak annyi esett le, hogy Csíkszeredát emlegette. Közöltem vele, hogy Budapestre megyünk, és akkor tovább engedett minket. Egy kedves magyar pár mellé szólt a helyünk, viszont igen szűkösen utaztunk. Én naívan azt gondoltam, hogy innen már sima lesz minden, csak leszállni kell a Keletiben, de hát tévedtem. Már Csíkszeredán is igen sokat állt a vonat, és nem értettem miért, Dédán szintén, pedig ott se szokott ennyit várni. Aztán ahogy elhagytuk a legszebb szakaszt, a Maros völgyét, nagyon megváltozott a táj és nem volt ismerős… Mintha másfelé ment volna a vonat. Amikor megláttam a Szászrégent jelző táblát, már biztos voltam benne, hogy nem ott vagyunk, ahol lennünk kéne. Lényegében Déda és Kolozsvár között nem a megszokott, menetrendi útvonalon haladtunk, ám ennek a miértjét a mai napig nem tudom. Marosvásárhelyen újabb indokolatlan 50 percet várakoztunk, majd onnantól tényleg egy pokol volt, mert Isten háta mögötti, utolsó utáni falvakban is több tíz percet álltunk, Kolozsvárig még vagy háromszor cseréltünk mozdonyt, és amúgy is kitérővel mentünk. Székelykocsárdon már igazán fogytán volt a türelmem, ráadásul Kolozsváron se mertem végül leszállni, pedig jó lett volna legalább a vasútállomáson szívni szeretett városom levegőjét. Nem is értettük ezt az egészet, hogy miért tereltek el minket, miért értünk több, mint másfél óra késéssel mindenhova, de legalább Nagyváradtól már több helyünk volt és kényelmesebben utazhattunk, mert a házaspár leszállt. A határ után már felgyorsultak az események, Katára a Keletiben várt az anyukája és a bátyja, rám pedig szintén Édesanyám és a kisebbik öcsém. Azért jó érzés volt itthon lenni, bár Tusnádfürdőn is otthon éreztem magam, hiszen Erdély az otthonom. Viszont a hó nagyon hiányzik a szememnek!

Apropó, ha már a havat említem. Mint mondtam, nekem ezen a vonalon a kedvenc szakaszom a Maros völgye, nagyjából Déda környéke. Aki olvasott már Wass Albert könyvet, annak ismerősek a következő települések a környékről: Ratosnya, Disznajó, Galonya, stb. Ez szerintem Erdély egyik legszebb része, télen és nyáron egyaránt. Most azért volt érdekes, mert addig-addig kerestem a szememmel a folyót, amíg rá kellett jönnöm, hogy a Maros bizony TELJESEN befagyott, és mivel vastag hóréteg volt rajta, nehezen lehetett kivenni, hogy egyáltalán merre is van. Aki nem ismerős arrafelé, annak bizonyosan nagyon kell vigyáznia, hogy hova és mire lép. Gyönyörű volt ez a látvány, és 1-1 helyen, ahol mégis lehetett látni a vizet, ismét meg lehetett figyelni azokat a szép jégképződményeket, amiket az Olton is láttunk. Minden tavasszal, amikor megyek a csíksomlyói búcsúba, azt várom hogy ezen a részen utazzunk. Mivel olyankor a délutáni, Corona vonattal szoktam menni, így éjszaka inkább ébren maradok, csak nehogy elaludjak és láthassam ezt a csodálatos tájat. Tervezem, hogy a jövőben valamikor kirándulnék erre, és mindenkit bátorítok, hogy tegyen így. Meg egyébként is, menjetek Erdélybe, mert nincs párja a világon!

Szóval, mindent összegezve, szuper 4 nap volt, álomszép tájakkal, térdig érő hóval, medvékkel, finom ételekkel, csíki sörrel, házicsokoládéval, csodálatos erdélyi magyar emberekkel és még sok minden egyébbel. Inkább aktív tevékenységekkel töltöttük az időt, de azért pihentünk is. Nagyon jól éreztük magunkat – remélem ezt Kata nevében is mondhatom. Örülök, hogy megsegített a jó Isten, és mind pénzben, mind időben megengedhettem magamnak ezt az utat, és akinek mehetnékje van, annak üzenem, hogy Erdély mindig jó választás! 😉

Folyt. köv.

Zsuzsi.