Tusnádfürdő 1-2. nap

2016 egy jó és mozgalmas év volt számomra. Ennek méltó lezárásaként 2016. december 27. és 30. között elutaztam Erdélybe a legjobb barátnőmmel, Katával.

Édesanyám Kolozsváron született és nevelkedett, így igen erősen kötődöm Erdélyhez. Kiskoromban évente többször is jártunk ott, azóta is ha tehetjük, megyünk. Persze nem csak oda, hanem Erdély többi részére is rendszeresen utazom, imádok ott lenni. Sokszor megfordul a fejemben, hogy egyszer végleg odaköltözöm. Ez a hely a szívem csücske, a mindenem, csodálatosnak tartom az erdélyi magyar embereket, a tájak meseszépek, és egyébként is igen kedvező adottságokkal rendelkezik. Mivel Kata ezelőtt nem járt még itt, úgy gondoltam, hogy mindenképpen látnia kell ezt a csodát.

Karácsony után, 27-én korán reggel a Hargita nemzetközi vonattal utaztunk Tusnádfürdőre. Azért választottuk ezt a helyet, mert Budapestről átszállás nélkül elérhető, és a közvetlen közelében (értsd: egy napos kirándulásokkal bejárható távolságban) sok látnivaló van, azonkívül pedig az egyik kedvenc helyem Székelyföldön. A vonatra Brassóig szóló kirándulójegyet vettünk, ami 4 napig érvényes, és még így is olcsóbban jött ki, mintha oda-vissza “sima” jegyet vettünk volna Tusnádfürdőre. Sokféle kirándulójegy van a MÁV-nál, amiket érdemes kihasználni, mert egész olcsón nagyon sok helyre elutazhatunk, és bizonyos fajtái nem csak a MÁV-os vonatokon való utazásra, hanem bizonyos szolgáltatások igénybevételére is feljogosít. Ilyen pl.: a tátrai kirándulójegy, amit a Tátravillamoson, illetve a közeli fogaskerekűn is korlátlan utazásra használhatunk a 4 nap során.

Na, de visszatérve: a vonatút nagyon hosszú volt. Én megszoktam, mert rengeteget utazok arrafele (és szeretek is vonatozni), de ezúttal az én türelmemet is próbára tette, mivel néhány állomáson indokolatlanul sokat álltunk. Olvastunk, zenét hallgattunk, beszélgettünk és gyönyörködtünk a tájban. Nagyvárad után, ahogy következtek a hegyek, varázslatos látványban volt részünk, és egyre nagyobb területet borított hó, ami nagyon jól esett a szemünknek. Nagyjából Kolozsvár után egy picivel sötétedett be, utána a kezeinket az ablakra tapasztva próbáltunk leskelődni, hogy vajon havas e a táj. A vonaton két kellemes élményünk is volt: Váradon felszállt egy magyar nő, aki először nem volt nekünk szimpatikus, mert kissé undok módon szólt hozzánk, ám később, mikor elővette a rágcsálnivalóját, előbb kínált meg minket, minthogy ő evett volna belőle, és utána már igazán kedves is volt velünk. A másik pedig, hogy volt egy idős hölgy, aki nagyon hangosan telefonált, és annyira vicces volt amiket mondott, hogy nem bírtuk visszatartani a nevetést. Végül kb. 14-15 órányi vonatozás után megérkeztünk Tusnádfürdőre. Az a látvány, ami ott fogadott minket, minden várakozásunkat felülmúlta: minden HÓFEHÉR volt, és abban a percben is épp óriási pelyhekben havazott. Örömünkben egymás nyakába borultunk. Az utóbbi évek enyhe és szürke budapesti telei után nagyon hiányzott nekünk ez a látvány. Besétáltunk a szállásunkra, ahol már csak ránk vártak, lepakoltunk, és nem sokkal később már az ágyban voltunk. Sokáig nem aludtunk még, mert beszélgettünk.

A szállásunk egyébként a Hotel Sara volt, ami ár-érték arányban szerintem az egyik legjobb szállás, ahol valaha voltam. A 3 csillagához képest nagyon is olcsónak éreztem, kellemes hely, ízlésesen van berendezve, van egy étterme, szaunája, medencéje, és a személyzet is nagyon segítőkész és kedves. Akikkel mi találkoztunk, mind magyarok voltak, de angolul és románul mindannyian beszélnek.

Másnap felkeltünk, összepakoltuk a kis hátizsákomba a legfontosabb dolgokat: ivóvízet, elemlámpákat, power bank-ot, hogy ha a telefonjaink (főleg az enyém) nem bírná(k) a hideget, ne kerüljünk bajba. Begugrottunk a közeli kisboltba, vettünk pogácsát az útra, illetve bevásároltam a kedvencemből: az isteni finom székely házicsokoládéból, amit mindenkinek meg kell kóstolnia még ebben az életében! 😀 (Budapesten is kapható, és egy jó csíki sörrel csúszik a legjobban.) Aznap a Szent Anna-tó felé kirándultunk. Ehhez a piros kereszt turistajelzést kell követni, ami Tusnádfürdőről indul. Az út elején egy tábla jelzi az irányt, amire 3 órát írtak – én ezen meglepődtem, mert az interneten mindenhol azt mondták, hogy ez az út másfél óra alatt megtehető. A táblának volt igaza, mert valóban majdnem 3 órát mentünk, igaz ez részben a térdig érő hónak volt köszönhető. Az út háromnegyedében felfele haladtunk, nagyjából 1200 méterig mentünk fel, majd az utolsó kb. 30 percben már lefele tartott az út. (Tusnádfürdő 650 méteren fekszik, a tó víztükre pedig 946 méteren van.) Már a túra legalsó szakaszán, közvetlenül a város után is nagy volt a hó, de ahogy folyamatosan egyre feljebb kerültünk, minden ragyogó fehérben pompázott, a lépteink egyre nehézkesebbek voltak a néhol combközépig érő hóban. A fák ágai roskadoztak a nagy mennyiségű hótól, de a táj csodálatos volt.

 Hótól roskadozó fenyők az erdőben

Mindig imádok a természetben lenni, de télen valahogy más. Nem is csak a hó miatt – hanem az a csend! Alszik a természet, mindent a tiszta, fehér hó borít (nem az a csúnya fekete latyak, mint a városokban az utak szélén), és mindenhol béke, nyugalom, és csend honol. Erre nincsenek szavak. Mi se nagyon bírtunk betelni a látvánnyal, szinte már a mantránkká váltak az “Istenem de szép!”, “Ez gyönyörű!” és hasonló mondatok.

Útközben van egy pihenő, ahol nyíl alakú táblák jelzik, hogy merre kell menni a tóhoz és a közelben lévő várhoz. Ha valaki erre jár, itt figyelni kell, mert bár a tábla egyértelmű, a turistajelzés felfestésében még van hova fejlődniük az ottaniaknak, erre még később visszatérek…

Mivel tudtuk, hogy a nagy hóban a Mohos-tőzeglápból nem fogunk látni semmit, ezért egyenesen a tóhoz vezető betonútra terelődtünk. Itt nagyon mókás kép fogadott minket: rengetegen szánkóztak, felfele pedig két terepjáró húzta fel az egymás mögött összekötött szánkókat. Így lehet könnyen pénzt keresni. 🙂 Az utat végig vastag hó fedte, annak ellenére is, hogy már a szánkók alatt igencsak összetömörödött és eljegesedett a hó. Ez az óriási és méltóságteljes fenyőkkel övezett út szerintem az egyik legszebb a világon, és bár nyáron is meseszép, télen sokkal, de sokkal szebb! Ahogy leértünk, én nagyon meglepődtem, mert a tó teljesen be volt fagyva, és többen egészen a tó közepéig becsúsztak a szánkójukkal. A jégen természetesen volt még egy tekintélyes nagyságú hóréteg is, így tulajdonképpen nem volt veszélyes, mi is bemerészkedtünk. Nem látszott egyértelműen, hogy hol ér véget a part és hol kezdődik a tó, csak a fák és a stég elhelyezkedéséből lehetett megsaccolni. A látvány leírására szerintem még az igen gazdag magyar nyelv is kevés, Jókai Mór például ezt írta róla:

 „Vannak nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látványok Erdély tájai közt, de oly magasztos alig lehet több, mint a Szent Anna tava. A legrégibb időktől a legújabbig szüntelen vallásos eszmék Sion-köde lebegett e táj fölött, ez volt a rajongók, az ihlettek Libanonja, ami Izráelnek az Olajfák hegye, a hindunak a gangeszi szent völgy, az északi skandinávnak az Igdrazill árnyéka alatti magány, s a hellén költészet arany árnyképeinek a Tempe: az Erdélynek a Szent Anna tava.”

 A befagyott Szent Anna-tó

A tavat körülölelő fákra súlyos hófelhők ereszkedtek, és egy összefüggő tejfehér köd látszott csak. Mi körbesétáltunk a tó jegén, mókás volt ahogy helyenként kilátszott a megfagyott nádas. Volt 1-2 pillanat, amikor megijedtünk, hogy beszakad alattunk a tó, de minden alkalommal kiderült, hogy épp nem is a tavon voltunk, és csak a hó süppedt be a lépteink alatt. Én kihasználtam a lehetőséget (és hogy vízálló a kabátom), és egész testemmel belevetettem magam a hóba, körülbelül a SpongyaBobból ismert csillag Patrik pózt vettem fel a hóban feküdve. Hú, hát szerintem az egyik legjobb dolog a világon a hóban fetrengeni! NAGYON király érzés!!! Úgy szeretném, hogy Budapesten is legyenek rendes telek, és akkor jól megfürdetném a hóban a testvéreimet is. 😀

Miután körbeértünk, visszasétáltunk a menedékházhoz a betonúton, majd szemügyre vettük a térképet, hogy merre tovább. Másik útvonalon szerettünk volna visszamenni Tusnádfürdőre, mert ha ugyanazon mentünk volna vissza, biztosan ránk sötétedik. Szerencsére (…) a térkép jelzett egy utat, ami rövidebb is, és másik irányba megy, mint ahonnan jöttünk. Magabiztosan elindultunk, ekkor még nem tudtuk mi vár ránk…

Ezt a jelet kellett volna követnünk egy darabig…

A térkép szerint a kék függőleges sávot kellett volna követnünk, amit a menedékház mellett meg is láttunk, utána viszont sehol, így nem tudtuk, hogy mégis hova kéne menni? A telefonunkon megnéztük, hogy a Sepsibükszád felé vezető út egy darabig párhuzamosan halad a turistajelzéssel, így jobb ötlet híján elindultunk a betonon, majd a telefonos jelet követve bekanyarodtunk az erdőbe. Nem keveset kellett befelé sétálni, mire megtaláltuk a kék csíkot, de végül meglett, és nyugodtan haladtunk tovább. Egy ideig…

Kiértünk egy gyönyörű tisztásra, ahonnan fantasztikus panoráma nyílt a környékre. Néhány kötelező fotó után folytattuk volna a túrát, ám sehol se találtuk a turistajelzést. Helyette rikító narancssárga nyilakat láttunk – azt hittük, tán elfogyott a kék festék és ez pótolja a jelet. Valószínűleg igazunk volt, mert időnként felbukkant a függőleges kék sáv, de nagyon ritkán, és volt, hogy percekig csak az ösztöneink vezettek, na meg a telefonos térkép. Aki erre kirándul, mindenképpen vigyen magával térképet, mert mint mondottam, úgy látszik a helyieknek nem az erősségük a turistajelzések rendes felfestése. Nagyon könnyen el lehet tévedni, főleg télen ebben a nagy hóban! Mi végül nem tévedtünk el, de helyette történt más…

A tisztás

Már úgy éreztük, mintha kilométereket tettünk volna meg, közben még mindig a tó partjával párhuzamosan haladt az út. Megint elvesztettük a jelet, de aztán kifundáltuk, hogy felfelé kell menni, így megpihentünk előtte pár percre. Már indultam volna, amikor felpillantottam, és a látványtól a földbe (akarom mondani hóba) gyökerezett a lábam. A tekintetem egy fára tévedt, ami egyben nőtt ki a földből, ám végül a törzse mégis kettévált, és elsőre csak annyit fogtam fel, hogy a két törzs között VAN VALAMI. Egy másodperccel később azonban már láttam, hogy bizony egy barnamedve nyújtozkodik a fa mögött. Nem akartam Katát megijeszteni, de úgy véltem jobb, ha szólok neki és forduljunk vissza. Először nem mondta, de kiderült, hogy ő is észrevette a macit. Kb. 50 méterre lehetett tőlünk, tehát nem volt messze. Azonnal visszafordultunk, ám a térdig érő hóban való felfele haladás félelemtől lebénított lábakkal és 1043214194 réteg ruhában nem volt könnyű. Ráadásul ekkor bizony elkezdett sötétedni (mivel nem láttuk rendesen a jelzéseket, nagyon lassan haladtunk), és ez sem nyugtatott meg minket. A saját lábnyomainkat követtük visszafelé, de állandóan meg kellett állnunk annyira elfáradtunk. Végig imádkoztam Istenhez, és mondogattam magamban, hogy minden rendben lesz! Ahogy sötétedett, elemlámpa ide vagy oda, nem láttam rendesen, és a kövektől elkezdve mindent medvének hittem. Amikor már elég messze kerültünk Maci Lacitól, megbeszéltük, hogy legrosszabb esetben a menedékházban töltjük az éjszakát (ugyanis ha az autóúton akarunk Tusnádfürdőre menni, az bizony 23 kilométer, ami gyalog több óra). Már láttuk a fényt az alagút végén: ezt szó szerint kell érteni, mert ahogy közeledtünk a betonúthoz, autók fényszóróját érzékeltük, és bár hasravágódtunk a hóban ahogy elkezdtünk “futni”, de Kata reflexből a Gyermekvasútról ismert “Megállj!” jelzést kezdte el adni az elemlámpával, én pedig kitettem a kezem, hogy lestoppoljam az autót.

Isteni szerencsénk volt, mert az autók megálltak, és az elsőből egy fiatal lány szólt ki, de amúgy hárman voltak a kocsiban. Románul beszélt a lány, ezt-azt megértettem belőle, de inkább angolul válaszoltam, nehogy azt higyjék, hogy rendesen beszélem a nyelvüket. Végül mondták, hogy bevisznek a városba. Nem akarták elhinni, hogy ketten, lányként indultunk el az erdőben, elmeséltük a medve-sztorit is, ettől mégjobban elhűltek. Útközben szorítottuk egymás kezét, miközben a cipőnkről és ruhánkról mindenhonnan csöpögött az olvadó hó vize. Én végig csak azt mondogattam magamban, hogy “Köszönöm Istenem, köszönöm Istenem”. Óriási szerencsénk volt, hogy megúsztuk ezt az egészet. A jó Isten áldja meg ezeket az embereket, amiért segítettek nekünk!

A szálláson lefürödtünk, megváltunk a csuromvizes ruhadarabjainktól, majd lementünk az étterembe vacsorázni. Addigra már megnyugodtunk. Itt ténylegesen külön kellett fizetni az ételért, az nem járt a szálláshoz, de az árak reálisak voltak, a választék bőséges és az ételek finomak. Nem emlékszem pontosan, hogy mit ettem, de elégedett voltam. Később lementünk a medencébe, ez ingyenes volt számunkra. Elvileg 28 fokos volt a víz, a gyakorlatban biztosan hidegebb volt, de ha mozogtunk, akkor nem fáztunk. Amikor ezt meguntuk, visszamentünk a szobánkba, ahol kis beszélgetés és olvasás után nyugovóra tértünk, hogy kiheverjük ezt a nehéz, hosszú és igencsak tartalmas napot. 🙂

Az biztos, hogy ezt sosem fogjuk elfelejteni, de legalább lesz mit mesélnünk az unokáinknak… 😛

Folyt. köv. – hamarosan írok a 3-4. napunkról is!

Zsuzsi.