A szerelem tényleg vak?

Azt mondják az “okosok”, hogy a szerelem vak. Hiszen az ember olyan tulajdonságokkal ruházza fel aktuális “élete párját”, amikkel valójában nem is rendelkezik. Aztán persze bizonyos együtt töltött idő után kiderül, hogy a másik valójában egy szemét, és minden ember rossz. Életünk párja pedig a legkevésbé sem olyan különleges, mint ahogy azt mi először gondoltuk. Ha pedig kedvesünk mégsem egy szemétláda, a szerelem úgyis elmúlik az idővel együtt, és marad helyette a szeretet és a tisztelet (jobb esetben).

A kérdés az, hogy ez valóban így van?

Szerintem ez az egyik legnagyobb hülyeség a világon.

Persze sokan le fognak szólni, hogy én még túl fiatal vagyok, természetesen semmit nem tudok az életről, stb. stb. stb. Ismerős lemez. 🙂 Ennek ellenére sziklaszilárdan állítom, hogy a fenti dolgok nem igazak, és ha igazak, akkor ott már baj van. Ki is fejtem, hogy miért.

A szerelem az én életemben mindig is központi szerepet töltött be, és igen: én is átmentem ezeken az érzéseken, hiszen az elején a szerelmes ember áradozik arról, hogy a másik mennyire csodálatos. És pont emiatt szeretünk szerelmesek lenni, mert ilyenkor belekerülünk abba a kegyelmi állapotba, amikor a világot szépnek látjuk, amikor inkább a kellemes dolgokat vesszük észre az életünkben, és igazán boldogok vagyunk. Tehát igen, szerelmesnek lenni tényleg kegyelmi állapot, mert akkor olyannak látjuk a világot, amilyen valójában. Egy csodálatos bolygón élünk, ahol minden szép, és szabályos, a természet rendjénél nincs magasztosabb dolog az univerzumban. Azok a rossz dolgok, amiket manapság átélünk, vagy amikre gondolunk amikor azt mondjuk, hogy mennyire szörnyű a világ, csakis mi teremtettük meg, saját magunknak nehezítjük meg az életünket, mi adunk ezeknek a gondolatoknak energiát, és mindezt önszántunkból tesszük. Itt most biztosan sokan fel fognak háborodni, de bármikor dönthetünk úgy, hogy mostantól másképp tekintünk erre a világra! Az életünket jelentős mértékben határozza meg a gondolkodásmódunk – ezt ma már szerencsére egyre többen tudják. Szerelmesnek lenni az alapvető létállapotunk, a szer-elem/szer-etet nem csupán egy érzés, ennél sokkal többet jelent. (Érdekes egyébként, hogy mennyire gazdag a magyar nyelv, és milyen szépen érzékelteti a dolgokat: megkülönbözteti a párunk iránt érzett szerelmet, a mások felé irányuló szeretettől. Ez más nyelvekben – pl.: angolban – nem található meg.)

Amikor szerelmesek leszünk, és hibátlannak látjuk a párunkat, akkor nem odaképzelünk nem létező dolgokat, hanem pont, hogy teljes valójában látjuk szerelmesünket. Olyannak, amilyen. Közelebb kerülünk egymáshoz, felfedjük álarcainkat, és ezáltal megismerjük a mások előtt rejtve maradt érzéseket, gondolatokat, tulajdonságokat. Tehát a szerelem a legkevésbé sem vak, hanem épp ellenkezőleg: a szerelem a tiszta látás.

“Jól csak a szívével lát az ember: ami igazán lényeges, a szemnek láthatatlan.” 🙂

Mi mindannyian tökéletesnek, egyedinek és pótolhatatlannak születtünk. Amikor valaki csúnyán viselkedik velünk, az azért van, mert veszteség érte, rossz dolgok történtek az illetővel, stb. stb. ami persze egy bizonyos szint felett nem mentség, hiszen felnőtt emberek – kellő tudatosság megléte mellett – képesek változtatni a viselkedésükön, csakhogy egyáltalán nem vagyunk egyforma tudatossági szinten. (És akkor még az egyéni tulajdonságainkról, jellemvonásainkról nem is ejtettem szót.) Ez se nem jó, se nem rossz, egyszerűen így van. Ami viszont tény, hogy az ember akkor tud fejlődni, ha szeretet és elfogadás veszi körbe, így ha egy kevésbé tudatos ismerőssel akad dolgunk, a legjobb, amit tehetünk vele, ha szeretettel viszonyulunk hozzá. Ez nem azt jelenti, hogy giccses módon ötpercenként ölelgetjük egymást, hanem a cselekedeteinket az elfogadás és türelem hatja át. Az eredmények nem egyik napról a másikra érnek be, de semmiképp sem maradnak el, ebben biztosak lehetünk.

Az időskori szeretetről és tiszteletről pedig… Nos, szép dolgok ezek, de gondoljunk bele: fiatal korunkban, élettel telve, választanánk magunknak pusztán “sima” szeretetből, vagy tiszteletből párt? Összejönnénk e azzal a fiúval/lánnyal, aki ugyan nagyon kedves, de nem érezzük vele azt a bizonyos pluszt? Azt hiszem, a legtöbb ember erre nemmel válaszolna. Akkor idősebb korunkban miért fogadjuk ezt el? Vagy inkább azt kérdezem: miért hagyjuk, hogy idáig fajuljon egy kapcsolat? Amíg az ember él – legyen 20, 40, vagy éppen 90 éves – addig érez, és nem volna szabad a különböző életkorokat hierarchikus sorrendbe tenni. Amíg ver a szívünk, amíg érzünk, addig éljünk teljes szívből, és 100 éves vénasszonyként/aggastyánként is meg lehet élni azt az igazi forró szerelmet, amire leginkább vágyunk. Sokan ebben nem hisznek, én viszont úgy gondolom, hogy ennek így kell lennie. Miért élünk kevésbé időskorunkban? Minden csak rajtunk múlik: a legrosszabb helyzetet is megváltoztathatjuk, ha meg akarjuk változtatni. Mint mondtam, a szerelem nem pusztán egy érzés, hanem egy létforma is, így bizonyos szinten igenis tudjuk irányítani. Ezt jelen esetben úgy értem, hogy: pl. adott egy házaspár, akik már 30 éve együtt élnek, de már csak a “tisztelet” tartja össze őket. Valójában szó sincs tiszteletről, de ha odafigyelünk arra, hogy a másik szerethető részére helyezzük a hangsúlyt (arra, amit egykor friss szerelmesként megláttunk benne), akkor az érzések visszaállíthatóak, a kapcsolat újra harmónikussá válhat. Ez tudatos döntés kérdése! Minden azon múlik, hogy hol a fókusz.

Biztosan láttunk már sokan olyan idős párokat, akik 80-90 évesen is kajánul néznek egymásra, ugratják egymást, és azzal a mindent eláruló tekintettel néznek össze, amire mi is vágyunk titokban. Ők a legjobb példák arra, amit fentebb leírtam. A szerelem nem csak a fiatalság privilégiuma!

Gondoljatok csak vissza akár a mostani párotokkal töltött legelső időszakra, vagy éppen valamelyik volt párotokkal töltött időre. Mit szerettetek bennük? Mi fogott meg titeket azokban az emberekben? Mindegyikükben van valami csodálatos, ami a kapcsolat véget érésétől függetlenül ott van a lelkükben. Ha akkor, egyszer régen képesek voltatok meglátni bennük a jót, akkor most is képesek vagytok rá! Persze, bántjuk egymást, akarva-akaratlanul ártunk egymásnak, de ha igazi szeretet van bennünk, akkor hosszútávon ezek nem számítanak, mert megbocsátunk magunknak és egymásnak is.

Mindannyiotoknak kívánok boldog, viszonzott, szép szerelmeket, csodálatos megéléseket, kívánom, hogy a színtiszta szeretet vezéreljen titeket az életetekben, hiszen így tapasztalhatjuk meg a legnagyobb csodát a világon!

Folyt. köv. ❤

Zsuzsi.