Igaz, én még egyáltalán nem számítok nagy utazónak, mégis sokszor felmerült már bennem a kérdés, hogy hogyan tovább. Mit akarok kezdeni az életemmel? Utazgatni szeretnék vagy inkább “normális” életet élni? A normális alatt most nem a napjainkban megszokott rabszolgaéletet értem, hanem azt, hogy az embernek családja, gyermekei vannak.
Az ismerőseim körében az én nevem már összeforrt a családcentrikusság fogalmával. Nem egyszer javasolták, hogy menjek el óvónőnek, tanárnak, stb. és valóban, én magam is tanár szerettem volna lenni a legutóbbi időkig (hogy miért nem lettem és leszek, az hosszú történet). Imádom a gyerekeket, és tudom, hogy sokaknak bizarrul fog hangzani, de 16 éves korom óta elfojthatatlan vágy él bennem arra, hogy gyermeket szüljek. Sose értettem azokat, akik 30 felett szülték az első gyermeküket, akik elódázták a családalapítást arra hivatkozva, hogy “élni akarnak”. Tudjuk jól, hogy manapság mit értünk ezalatt. Nekem az, hogy minden hétvégén részeg legyek és alkalmi kapcsolatokba keveredjek sosem az életet jelentette, inkább egy börtönt, ahova az érzelmileg éretlen és megcsömörlött emberek zárják saját magukat. Szerintem élni nem csak tizen-és huszonévesen kell, hanem 30-40-50-60-70-80-90-100 évesen is, amíg az életünk tart. Mindig azt képzeltem el, hogy nagy családom lesz sok gyermekkel és egy szerető társsal, és szoros kapcsolatban maradok a szüleimmel és a testvéreimmel, valamint a távolabbi rokonaimmal is. Akkor is, ha már a saját életemet élem. A gimnázium kezdetén úgy terveztem, hogy 20 éves korom körül már különköltözöm és jöhetnek a porontyok.
Ám az élet közbeszólt, az életem alakulása semmiben nem hasonlított arra, amit én 15-16 évesen elképzeltem magamnak. Gimnázium után bekerültem az egyetemre, aminek az elkezdése életem egyik legrosszabb döntése volt. A párkapcsolati dolgokról meg inkább ne is beszéljünk, elég, ha annyit mondok, hogy sok szenvedésben volt részem. De sokáig az életem minden területén azt éreztem, hogy kudarcot vallottam. Aztán amikor már nagyon, de nagyon elegem lett, a spiritualitás felé fordultam, ami addig is szerepet játszott az életemben, de most már sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok neki. Sokan azt mondják, hogy ez csak menekülés volt (általában azok, akik ezt hülyeségnek tartják illetve legtöbbször fogalmuk sincs, hogy mit is jelent spirituálisnak lenni), de valójában ez volt az egyetlen megoldás arra, hogy az életem egy jobb irányba terelődjön. Ez minden volt, csak menekülés nem: a spiritualitás segítségével tettem szert hatalmas felismerésekre, amik sokszor úgy hatottak, mint egy kemény pofon. Olyan dolgokra jöttem rá, amik a legkevésbé se nevezhetők kellemesnek. A spiritualitás nem egy rózsaszín cukormázas mese, ahová azok menekülnek akik félnek a valóságtól. Ez maga a valóság. De ezek a néha borzalmas, néha áldásos felismerések kellettek ahhoz, hogy jobban megismerjem magam, és kimásszak abból a bizonyos mély és sötét veremből. Az életem 180°-os fordulatot vett, én pedig elindultam a fejlődés útján. Sokszor most sem könnyű, de ha visszanézek látom az óriási változást és a nagy utat, amit eddig megtettem. Most már sokkal minőségibb életet élek.
Sokszor írtam, hogy mindig is nagyon szerettem utazni, és már egész kicsi koromtól kezdve állandóan a térképeket bújtam (a mai napig nem tudom megunni). Mindezek ellenére, a fent leírtak, az az érzelmi mélyrepülés késztetett arra, hogy az utazásnak a nomádabb formáját válasszam. Mindig is szerettem a kihívásokat, szeretem magam megmérettetni. Most sem volt ez másképp, bizonyítani is akartam ám magamnak ezzel az utazással. Persze összekötöttem a kellemest a hasznossal és így világot is láttam. És tudjátok, itt kezdődik az a nagy dilemma, ami a címben is szerepel. Én 27 nap alatt, amíg elstoppoltam Gibraltárig és hazajöttem, függője lettem a stoppolásnak. 27 nap alatt annyi élménnyel gazdagodtam, hogy még most is tudok úgy mesélni az ismerőseimnek, hogy új dolgokat mondok nekik. 27 nap alatt belekóstoltam ebbe az életérzésbe, és azóta nem telt el úgy nap, hogy ne vágytam volna vissza. Ősszel voltam Prágában, szervezett keretek között, és azon kívül, hogy maga a város sem tetszett, nem nyújtott akkora élményt így szervezetten utazni, hiányzott az a plusz, amit a stoppolás nyújt. Mostanában rengeteg ilyen szabad utazó blogját olvasgattam (Vándorboy, backpacker Bori, stb…) és mindig arra jutok, hogy igazából sehol se vagyok hozzájuk képest. Persze ez nem verseny, meg amúgy is csak most kóstoltam ebbe bele, de érzem, hogy nem elég. Én tényleg be akarom járni a világot. Én látni szeretnék mindent, megismerni új kultúrákat, embereket, összehasonlítani a saját kúltúrámmal, felismeréseket tenni, próbára tenni magam, fejlődni szeretnék, látni ezt a csodálatos világot amiben élünk… És…
…és mindeközben szeretnék egy szerető társat, de nem ám valami langyos állóvizet, hanem egy kölcsönösen szenvedélyes szerelmet, szeretnék gyermekeket szülni, szeretnék egy saját otthont, szeretném minden nap finom étellel várni a páromat és a gyerekeket, szeretnék nagy karácsonyi lakomákat tartni a közelebbi és távolabbi rokonokkal, szeretnék jelen lenni a kistestvéreim életében, jókat beszélgetni a nagymamámmal, anyukámmal, apukámmal lenni, tenni a hazámért, a barátaimmal lenni, alkotni, könyveket olvasni, és még sorolhatnám a végtelenségig.
Sajnos a kettőt egyszerre nem lehet. Választanom kell. Vagy lehet, hogy mégsem kell? Lehet, hogy van valami mód arra, hogy ezeket összeegyeztessem. Őszintén szólva, nem hiszem. Nagyon nehéz. Ha minden jól alakul, még egy évem van hátra a suliból. Addig suli, és sok-sok munka. Nyáron úgy tervezem, hogy egy ismerőssel megint elindulunk a nagyvilágba, de még azt sem tudom, hogy merre akarok menni. Ha a mostani helyzetemből indulok ki, akkor mehetnék és szabad lehetnék, mint a madár. Jó ideje nincs párom, nincs, aki idekössön (a családon és barátokon kívül). Igen ám, de mi van, ha holnap belebotlok álmaim lovagjába? Vajon képes lennék lemondani róla és itt hagyni? Vagy képes lennék miatta lemondani a nagy álmomról, hogy körbeutazzam a világot? Én nem szeretnék lemondásokkal élni. Élni szeretnék, elérni az álmaimat, beteljesíteni a céljaimat. De mi van, ha mégis választanom kell? Mi van, ha mindkettőt választom? S mi van, ha nem választok, s végül egyiket sem kapom meg? Hajlamos vagyok túlpörögni a dolgokon. Talán csak hagynom kéne, hogy történjenek meg a dolgok, ahogy abban a 27 napban tettem. De sokszor elgondolkodom, hogy 23 éves vagyok, és fiatalabb már nem leszek. A baj az, hogy sokan azt hiszik, van idejük. Nem tudhatjuk, mennyi időnk van hátra. Az életkor semmire se garancia. Néha attól félek, addig toporgok egy helyben, kikerülve a döntéshozatalt és a felelősségvállalást (ami egyébként egyáltalán nem jellemző rám), hogy végül elmegy mellettem az élet, és nem történik velem semmi. Nagyon nem könnyű ez az egész. És ezek a kérdések csak a töredékei a bennem kavargó gondolatoknak…
Nem tudom mi lesz…
Folyt. köv.
Zsuzsi.
Az otthontalanság otthona... 
Hozzászólás