#03 – Visszamennék…

Sokat gondolkodom azon, hogy milyen formában tudnám visszaadni az élményeimet. Elkezdtem egy bejegyzést, ahol napokra lebontva leírom az eseményeket, de csak az 5. napig jutottam, és így is élvezhetetlenül hosszú lett. Most úgy döntöttem, felsorolásszerűen, pontokba szedve leírom azokat az emlékeket, amik visszaadták a hitemet az emberekben, és amikre ha gondolok, érzem: visszamennék…

• 1. Sose felejtem el, amikor legelőször álltunk ki stoppolni, már Olaszországban. Akkor fogtam fel igazán, hogy mit csinálok, és mi vár rám az elkövetkezendő hetekben. Öröm és izgatottság járt át, és tudtam, most már nincs visszaút…
• 2. Szintén Olaszországban, felvett minket egy tipikus temperamentumos, nagydumás olasz fickó, és amikor kiszálltunk, azt mondta, visszajön értünk, csak van egy kis elintézendő dolga. Mi azt hittük, így akar lerázni, de kb. negyed óra múlva tényleg visszajött értünk!
• 3. Többször is volt olyan eset, amikor csak azért, hogy nekem, nekünk segítsenek, letértek az eredeti útvonalukról, tovább vittek minket, bevittek a városba, ami egyébként nekik nem esett útba, kitérőket tettek, hogy könnyebben találjunk új fuvart, vagy épp ne kelljen tilosban (autópályán) ácsorogni.
• 4. Kimondhatatlan boldogság volt megérkezni azokra a helyekre, ahol már ezelőtt is jártam, s nagyon megszerettem őket: Ventimiglia, Nizza, Andorra…
• 5. Ne kérdezzétek miért, de számomra óriási élmény volt, amikor hasissal vagy kokainnal kínáltak. (Ventimigliában a tengerparton, Lisszabonban a bulinegyedben…) Ez most úgy hangzik, mintha drogos lennék, de természetesen nem fogadtam el soha. Azt hiszem inkább a szituáció izgalma az, ami maradandó élmény.
• 6. A bizalom minden kapcsolatnak az alapja, még az ilyen “futó” kapcsolatoknak, mint amikor felvesznek egy stoppost. Az viszont mégis jó érzés, hogy egy gyerekkel lévő anyuka is felvett minket, és megelőlegezte a bizalmat nekünk, két vadidegennek.
• 7. Felhőben és ködben utazni úgy, hogy semmit nem látsz, óriási élmény. Szép kis adrenalin-löket.
• 8. Az egész úton az egyik legjobb élmény az volt, amikor Andorrában egy család meginvitált minket a lakóautójába, és egész este beszélgettünk, ott is aludhattunk. A szülők is és a gyerekek is tündériek voltak, ráadásul a nő kolumbiai. Nekem Dél-Amerika a mániám, és egyben a legnagyobb álmom oda eljutni, így téma akadt bőven.
• 9. Andorrában nagyon rövid időt töltöttünk, de mégis rengeteg élménnyel gazdagodtunk. Mikor tilosban álltunk neki húst sütni, a rendőrök nem megbüntettek, hanem kedvesen felajánlották, hogy elvisznek egy olyan helyre ahol mindezt legálisan megtehetjük. Ráadásul még szelfiztünk is velük. 😀
• 10. …szintén Andorra. Bilal, a srác akivel aznap ismerkedtünk meg, hazafelé menet meglátott minket és kocsival elkalauzolt bennünket Andorra legszebb helyeire, kilátókba, magaslatokra, és mindezt magától, anélkül, hogy erre megkértük volna.
• 11. Már Spanyolországban voltunk, amikor egy ott élő marokkói férfi szintén felajánlotta, hogy aludjunk náluk, és ő is megmutatta nekünk a környék látványosságait. Finom vacsorát is kaptunk, sőt, az egyik szobájukat is szabaddá tették – emellett még választhattunk is, hogy egy ágyban akarunk aludni, vagy külön…
• 12. Az is több alkalommal előfordult, hogy ha valahol útközben meg kellett állni, lazán egyedül hagytak minket az autóban, utána pedig hoztak nekünk üdítőt, csokit, stb. Andalúziában, ha beültem egy autóba, azzal kezdtek, hogy megkínáltak valami frissítővel a nagy melegre való tekintettel. A marokkói férfitól még 1-1 fém kiskanalat is kaptunk. 😛
• 13. Zaragoza felé kifogtunk egy palit, aki a kisfiával utazott. Amikor kiszálltunk, egy üveg behűtött vizet adott nekünk, s mindössze annyit kért tőlünk, hogy lájkoljuk a kisfiának a facebook-oldalát.
• 14. Van valami vonzó a padon alvásban. Na persze nem állandó jelleggel, csak így egy stoppolás alkalmával. Mert nagyon kényelmes ugyan, amikor befogadnak, vagy kiveszed az utolsó ágyat egy hostelben, de ilyenkor érzed igazán át a nomád életnek a varázsát. Szóval félreértés ne essék, nem szeretnék csöves lenni, de akkor, abban a szituációban nagyon király volt padon aludni!
• 15. Amikor egy repülőtéren magadra zárod a mozgáskorlátozott wc ajtaját, hogy valahogy “le tudj fürdeni”, na akkor tapasztalod meg igazán, hogy mekkora ajándék a tiszta víz, és az, hogy van lehetőségünk minden nap tisztálkodni. Mármint itthon. Mert stoppolás közben nem mindig adatik meg. 😀
• 16. Enrique, aki Bilbaóba vitt el minket, kikereste nekünk a legolcsóbb szálláshely címét, telefonszámát, stb. Igaz, messze nem nevezném olcsónak, de a segítő szándék értékelendő.
• 17. Barakaldo mellett, egy autópálya felhajtó közelében ért utól minket az este. A két út közötti füves részre pakoltuk le a cuccainkat, és miután elrendeztük magunkat, nekiálltam egy hálózsákba bebújva, 5 rétegnyi ruhában, kanállal görögdinnyét enni. Jókat mosolygok ezen, ha eszembe jut…
• 18. A pillanat, amikor először megpillantottam az Atlanti-óceánt… Ami ránézésre semmivel se különb, mint bármelyik tenger, de nekem ott volt a tudatomban, hogy az az óceán… Erre rátesz még egy lapáttal a Kantábriai-hegység vonulatainak szépsége, és azok a tengerpartok… Na az valami egészen elképesztően szép, kár, hogy nem túl meleg az idő arrafelé (nyáron sem, a víz meg kifejezetten hideg).
• 19. Vannak olyan helyek, ahol most jártam először, de éreztem, hogy imádni fogom őket. Ilyen volt Santander, Sevilla, és Cádiz. Furcsa, de ahogy kimondom, hogy “Santander”, úgy érzem, hatalmas erő van ebben a szóban. Ne kérdezzétek miért, ez valami számomra is megmagyarázhatatlan dolog.
• 20. Santanderben a tengerparton sátraztunk, ami tiltott dolog. Reggel egy idősebb pali elkezdte ráncigálni a sátrat, először azt hittük hogy kötekedni akart. Később kiderült, szólni szeretett volna, hogy minél hamarabb menjünk el, mert közel van a rendőrség, és megbüntethetnek. Egy újabb példa arra, hogy az emberek segítőkészek, és jók. Pont emiatt mertem belefogni ebbe az egészbe.
• 21. Santiago de Compostelaba szerettünk volna eljutni, amikor a sors összehozott minket egy kedves házaspárral, akik azonkívül, hogy elvittek minket a célállomáshoz, előtte egy nem betervezett városba is elvittek minket (Lugo), és ott még meg is hívtak minket egy üdítőre.
• 22. Szintén az El Camino városában, egy pincér szerzett volna nekünk szálláshelyet, ami ott a lehetetlennel egyenlő a sok turista, zarándok és az általuk előre lefoglalt szállások miatt. Mondjuk úgy sejtettük Ottóval, hogy ebben a srácnak némi biznisz is lett volna, de azért nagyon kedves volt.
• 23. Megérkezni egy új országba, ahol előtte nem jártál, mindig nagy élmény. Így volt ez Portugália esetében is, ráadásul egy folyó felett átívelő hídon volt a határ a két ország között.
• 24. Két hét után pihepuha ágyon aludni és lefürdeni… Maga a nagybetűs Boldogság.
• 25. …majd 24 órával később különválni, és egy vonaton Lisszabon felé döcögve rájönni, hogy bizony mostantól egyedül kell mindent csinálni, nem számíthatok másra önmgamon kívül, nincs aki vigyázzon rám, ugyanakkor nem kell senkihez alkalmazkodnom, oda megyek, ahova akarok és azt csinálok, amit akarok – az igazi élmény itt kezdődik. Sokkal jobb volt egyedül stoppolni, és ez most nem Ottó ellen szól.
• 26. Volt egy fuvarom, egy idősebb pali személyében, aki felajánlotta, hogy lefürödhetek nála. Sőt, felajánlotta, hogy ad kaját, pénzt, bármit, amire szükségem van. Mondanom sem kell, beparáztam, gondoltam valami vén kéjenc kocsijába ültem… A pénzt természetesen egyből elutasítottam, kajára se volt szükségem, na de a fürdés… Hosszú tanulmányt lehetne írni erről pszichológiai szempontból, hogy egy ilyen utazás alatt milyen reakciót vált ki az agyban a fürdés szó gondolata… Visszatérve, nagyon elgondolkodtam, hogy mit csináljak, mert úgy kellett a fürdés mint egy falat kenyér, de nem akartam egy perverz vén kujon csapdájába esni. Végül igent mondtam. Próbáltam határozottnak látszani, felkészülni, hogy mit tegyek, ha esetleg bepróbálkozna, vagy erőszakoskodna, de belül azért picit paráztam, főleg amikor láttam, hogy egyedül él egy hatalmas házban… A fürdőszoba ajtaját egyből bezártam, elé raktam egy széket, mielőtt levetkőztem kinéztem az ablakon, hogy ugye nem leskelődik e… Végül nem történt semmi rossz, fürdés után még egy üveg vizet is kaptam, és elvitt a közeli autópálya-felhajtóig. Egyébként egyetlen percre sem érzékeltem rajta rossz szándékot, de hát annyi rosszat hall az ember a hasonló kezdetű sztorikról… Fürdés alatt szidtam is magam, hogy hogy lehetek ilyen hülye, hát inkább legyek retkes, minthogy bajom essen. Nem is nagyon dicsekedtem ezzel a sztorival eddig, de mivel minden jó, ha a vége jó, beleillik a felsorolásba. Az emberek tényleg jók!
• 27. Közvetlenül a fenti eset után egy tündéri pasas vett fel. Nagyon jót beszélgettünk, és még helyes is volt. Ráadásul bevitt Sevilla belvárosába, pedig neki az jó nagy kitérő volt.
• 28. Sevillában összefutottam Szilvivel, aki szintén ELTE-s, szintén Gibraltárig utazott (bár más útvonalon), szintén egyedül, és nagyrészt stoppal. Jól esett végre ismerős arcot látni a sok újdonság után. Ráadásul félig neki köszönhetően találtam aznapra szállást magamnak egy fiatal couchsurfinges pasi személyében. Ha érdekelnek Szilvi kalandjai, akkor érdemes megnézni ezen a hétvégén az előadását, amit a 4. Járatlan utakon fesztivál keretein belül fog megtartani!
• 29. Cádiz felé haladva ismételten kifogtam egy olyan jófej pasast, hogy az hihetetlen. Nagyon nagy forma volt, jót dumáltunk, megnevettetett, vett nekem üdítőt, megkínált cigarettával is, meg gyakorlatilag mindennel, amit a kocsiban talált.
• 30. Cádiz maga a csoda. Nem véletlenül döntöttem úgy, hogy itt két napot fogok eltölteni. A fokozatosan mélyülő, meleg vizű Atlanti-óceán, a csodaszép strandok, a bámulatos épületek, a park, az emberek, és az ott uralkodó hangulat az európai városok élvonalába helyezik Cádizt. Lazán veri a piszkos Párizst, a jellegtelen és unalmas Londont, és még sok más várost, ahol jártam…
• 31. Tengerparton, homokban aludni, az egyik legkirályabb dolog, amit tapasztaltam. A tenger/óceán zúgása a legjobb altatódal, a felkelő nap lágy sugarai pedig kiváló ébresztő.
• 32. Cádiz és Tarifa között gyönyörű strandok találhatók, bizonyosan jókedvében teremtette az Isten. Sose fogom elfelejteni Los Canos de Meca-t, vagy amikor onnan elsétáltam a 10 km-re lévő Barbate üdülővárosba. Az út egy természetvdelmi területen vezet keresztül, és olyan mélyen belém ivódott annak a helynek a szépsége, a mediterrán növényzet, és az a hangulat, meg azok az érzések amiket akkor éreztem, hogy szinte látom magam kívülről, ahogy ott sétálok a betonút mentén.
• 33. Tarifába menet dugóba keveredtem, és jobbnak láttam elindulni gyalog, így elköszöntem az engem furikázó német lányoktól. Már az út végén jártam, mikor egy motoros pasi felajánlotta, hogy kikerülve az autókat elvisz Tarifába. Sose ültem ezelőtt motoron. Értelemszerűen nem mentünk gyorsan, de én úgy éreztem, mintha száguldanánk. Ráadásul se bukósisak, se semmi egyéb biztonsági felszerelés nem volt rajtam. Szinte érzem még most is, ahogy az adrenalin szintem az egekbe ugrott. Imádtam!
• 34. Paulo Coelho “Az alkímista” c. regényében hallottam először Tarifáról, és azóta olthatatlan vágyat éreztem arra, hogy eljussak oda. Sikerült, és a hely sem okozott csalódást.
• 35. Gibraltár!!! Úristen!!! Nekem Gibraltár mindig olyan távolinak és egzotikusnak hatott, mintha egy másik kontinensen lenne, és épp ezért olyan furcsa volt a tudat, hogy én ott vagyok/voltam… Én eljutottam oda… Célba értem!!! A kis lökött makik nagyon szórakoztatóak voltak, különösen, amikor az egyik felugrott a táskámra. 🙂
• 36. Nagyban aludnék egy buszmegállóban, erre 5 perc alatt 3 ember jön oda hozzám… Minden rendben? Szükséged van valamire? Hozzak enni? Nem, köszönöm… Biztos ne? Itt lakok 5 percre… Ugye, hogy az emberek jók?
• 37. Az Elvirián töltött utolsó 2-3 nap csodás volt. Mintha a nyugalom szigetére költöztem volna. Itt már közel volt a hazaút napja, de a körülmények azért messze nem olyanok voltak, mint itthon. Újra találkoztam Ottóval, és az ottani magyar ismerőseivel, jó volt hallani az anyanyelvemet. Ismét a homokban aludtam a tengerparton, és minden, egyszerűen minden csodás volt. Kiélvezhettem, hogy több napot vagyok egy helyen, hogy nem kell sehova se rohannom.
• 38. Ez már nem közvetlenül a stoppoláshoz tartozik, mert a malagai reptéren történt, de örök hálám annak a kedves reptéri dolgozónak, aki annak ellenére ingyen kinyomtatta a beszállókártyámat, hogy két perccel azelőtt a kollégája elküldött az ablaktól, ráadásul kivárta, ahogy nagy nehezen beállítottam a wifit a telefonomon (órák kellettek hozzá). Lett volna neki ezer dolga, de látta rajtam a kétségbeesést, és segített rajtam. Ezredjére is leírom, hogy minél mélyebbre beépüljön ez a mondat minden egyes olvasómba: az emberek jók!
• 39. A stoppolás és a “nomád” körülmények révén rengeteg új felfedezéssel, új érzésekkel, új tudással lettem gazdagabb, amiket a hétköznapokba integrálva egy szebb életet tudok magamnak teremteni. Visszakaptam az emberekbe vetett hitemet, felismertem bizonyos dolgok fontosságát, csodálatos helyeket láttam minimális pénzből, ráébredtem a bennem rejlő erőre, ami a boldoguláshoz kellett, és egy sokkal érettebb ember tért vissza. A sok dolog mellett ez az egyik motivációm arra, hogy újra elinduljak. S legközelebb már talán nem a “kényelmes” Európában, hanem Ázsiában…

Ebben a bejegyzésben a jó dolgokat gyűjtöttem össze, a teljesség igénye nélkül, a legfontosabbakat kiemelve. Szeretném, ha mindenki tudná, hogy ez a fajta utazás nem mindig fenékig tejföl. Terveim szerint az ellenkező oldalt is meg fogom mutatni egy következő bejegyzésemben.

…és hogy semmiképpen se feledjétek el: Az emberek jók!!! 

Folyt. köv. ❤

Zsuzsi.