11. 17.

Nem is annyira kis koromban (11-12 éves lehettem), kitaláltam magamnak egy képzeletbeli barátot. Nem, nem voltam dilis gyerek.

Az én képzeletbeli barátom létezett, de akkor még ezt a létezést kicsit máshogy értelmeztem. A fejemben élt és eleven volt, de ő tényleg élt és él most is. Akkor ezt még nem tudtam. Volt neki személyisége, elképzeltem a külsejét, és még születésnapja is volt: November 17.

Le is rajzoltam Őt. Aztán egy idő után feledésbe merült az én zöld szemű, fekete hajú, álmos tekintetű, erős testalkatú jóbarátom, pedig előtte sokszor beszéltem hozzá.

*

2011. december 16-án találkoztam vele újból. Az én zöld szemű, (még nem) fekete hajú, álmos tekintetű, erős testalkatú emberemmel. Aki november 17-én született.

(A haja barna, de hosszú ideig feketére volt festve.) 🙂

Az első percben éreztem, hogy ez nem egy szokványos ismeretség lesz. Pedig az érzelmeit sokáig nem tudtam viszonozni…

*

Nem is annyira kiskoromban, sokat álmodoztam arról, hogy Sasadon fogok lakni a XI. kerületben. Nagyon tetszett az a hely és a mai napig úgy érzem, hogy szívesen élnék ott. Hogy ez a gondolat honnan jött, nem tudom, pontosabban mondva akkor nem tudtam. Most már tudom, hogy a lelkem üzent, de akkor még nem volt szemem a látásra és nem volt fülem a hallásra.

Arra emlékszem, hogy volt két jó barátom akkoriban, akik arrafelé laktak. Általuk jártam ott először, és amikor próbáltam onnan hazatalálni, kicsit elkavarodtam, és akaratomon kívül sikerült jobban felfedezni a környéket. Óriási, megmagyarázhatatlan erővel hatott rám, és akkor döntöttem el, hogy ott szeretnék lakni. Aztán a következő emlékem, hogy Anyukám felhívott, hogy mégis hol a fenébe járok. Én félénken mondtam a telefonba, hogy “Őőő, éppen most szálltam fel a 114-es buszra.” majd abban a pillanatban megszólalt a hangosbemondó a buszon: “A Sasadi út következik.” Anyám hallotta, és olyan irdatlan leb@szást kaptam, hogy azóta se felejtettem el.

És ezek után…

2011. december 28. és 2015. április 30. között a fél életemet Sasadon töltöttem. Igen, vele. Az én képzeletbeli, ám mégis valóságos “barátommal”. És hát… Azóta is jártam már ott párszor… Csak nem teljesen olyan formában, ahogy azt szerettem volna…

*

Világ életemben imádtam a pókokat. Sose féltem tőlük. Anyukám mindig azt tanította, hogy ha pókot látok, szerencsém lesz. Az élet úgy hozta, hogy a legközelebbi barátaim mind rettegnek a pókoktól… De a legkirívóbb “eset” az összes közül az Övé volt. Sose felejtem el, amikor hősnek lettem kikiáltva, mert megöltem egy pókot a házban… Vagyis azt mondtam. Igazából lecsaptam, de túlélte és elmászott valahova… Nem tudom hova… Én meg nem akartam felzaklatni, így inkább füllentettem… Remélem nem utál meg érte, ha megtudja. 🙂

S mit ad Isten, akárhányszor szakítottunk (a legutólsót leszámítva), megjelent egy hatalmas pók a szobámban. Minden alkalommal, ugyanabban a sarokban. Meg se mozdult szinte egy hónapon keresztül, majd amikor újra egymásra találtunk, eltűnt. A mai napig nem tudom megmagyarázni, de így történt minden egyes szakításnál, majd újra összejövetelnél… Azóta, akárhányszor pókot látok, “Ő” jut eszembe…

*

Sokat gondolkodom azon, hogy miért alakult úgy, ahogy. Miért bántjuk egymást a mai napig, de ugyanakkor egyikőnk sem tudja ezt az egészet lezárni. Rengeteg eseményt megálmodtam előre vele kapcsolatban, sokszor a semmiből jött a villámcsapás-szerű érzés, hogy valami történt vele… És későbbi beszélgetéseinkből ki is derült, hogy a megérzéseim nem csaltak…

Rengetegett bántott, áldozatszerepbe bújtam. Ugyanakkor párszor eszembe jutott, hogy talán én is éppen annyira bántom Őt… De akkor Ő miért nem mondja, miért nem borul ki, miért nem akar javítani a dolgokon? Aztán egy időben egyre többször volt egy látomásom egy előző életből: nagyon szabados életet éltem, és bár szerettem Őt, de nem tudtam megállapodni mellette, bántottam, szórakoztam Vele, Ő pedig szenvedett, és persze a végén egyedül is maradtam…

Sokáig nem foglalkoztam ezzel, ám egy veszekedés alkalmával nekem szegezte a kérdést, miszerint mi van akkor, ha most én törlesztem a “bűneimet”? Azóta nem hagy nyugodni.

Rengeteget tudnék mesélni a vele kapcsolatos spirituális tapasztalataimról, de egyet szeretnék kiemelni. Tavasszal voltam egy úgynevezett “karmaoldáson”, ami az összes vezetett meditációm közül a legmeghatározóbb élmény volt számomra. Ő jelent meg benne, illetve egy csomó olyan ember arcát láttam, akik az Ő barátai voltak, és engem bántottak. Gyönyörű tájakon voltunk, ám ezekben a tájakban egy dolog közös volt: lakatlanok voltak. Magas hegycsúcsok, végeláthatatlan sivatagok.  Itt tört rám az a borzasztó magány, ami végigkíséri egyébként az életemet… Ő belémkarolt és vigasztalt: én zokogtam, mert akkor fogtam fel azt, hogy mennyi embernek ártottam (azoknak, akik ott megjelentek, és akik legalább ugyanennyit bántottak engem ebben az életben), és mindez a valóságban úgy jelent meg, hogy olyan hisztérikus sírás tört fel a mélyből, hogy szinte le kellett tapasztanom a számat a kezemmel, hogy ne kezdjek el ordítani. Tekintettel kellett lennem a többi meditálóra. Sokszor sírtam, de ehhez hasonlót se előtte, se azóta nem tapasztaltam. Valami ott megváltozott, talán feloldódott egy blokk, mert két hétig utána olyan fejfájás gyötört, mint még soha, ráadásul a szemem színe is láthatóan világosabb lett. Azóta is történtek fájó események Vele kapcsolatban, de akkor, ott átalakult a nézőpontom, már máshogy tekintek a kettőnk kapcsolatára.

*

Nem hiszek a véletlenekben. Ellenben hiszek abban, hogy mielőtt a lelkek leszületnek a Földre, megbeszélik előre a találkozásaikat. Mi is megbeszéltük, s így elkerülhetetlen volt.

Számomra november 17-e ünnepnap.
Ünnep, mert megszületett erre a világra az az ember, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem, és aki által a legtöbb dolgot megtanulhattam az elmúlt 23 évben.

Vele és miatta éltem meg a legnagyobb mélységeket és a legnagyobb magasságokat is életem során. Sose volt vele könnyű, de ennek ellenére komolyan gondolok minden egyes szót, amit ide leírok.

Általa vált a régi, önző szeretetem önzetlenné, igazivá. Általa tapasztaltam meg a hitem óriási erejét, mellette ismertem meg önmagamat, hogy mik az erősségeim és mik azok a tulajdonságaim, amiket fejleszteni szeretnék. Óriási átalakuláson mentem át amióta ismerem. Elvezetett a pokolba, hogy onnan újjászületve, új fényben ragyogva, sokkal bölcsebben térjek vissza.

*

Köszönettel és hálával tartozom Neked mindezekért.

Születésnapod alkalmából kívánok Neked boldog, tartalmas életet, szép megéléseket és felfedezéseket, fejlődési lehetőséget, kívánom, hogy szerető emberek vegyenek körbe, kívánom, hogy elérd a céljaidat és megéld az álmaidat. Légy mindig egészséges, élj bőségben! Kívánom, hogy őszinte, igaz emberek kísérjenek utadon, és a te kis saját életed is tiszta, őszinte legyen, mentes mindenféle szükségtelen hazudozásoktól és felesleges játszmáktól. Bár az embernek végig kell járnia az útját, és ehhez az általunk rossznak ítélt tapasztalások is kellenek, mégis remélem, hogy egy nap sikerül megküzdened a saját démonaiddal, és egy szép, emberhez méltó életet fogsz élni.

Hogy velem, vagy nélkülem? Szeretném, hogy velem. De akárhogy is alakuljon, minden úgy lesz, ahogy lennie kell. A szeretetem időtől és tértől független. Az elmúlt évek szenvedései után végre őszintén tudom ezt mondani. S ha nem is ebben az életben, máskor még biztosan fogunk találkozni.

Szeretettel gondolok rád.
Zs.