#02 – “Nem mész te sehova!”

“És amúgy anyád mit szólt hozzá?”

“Elengedtek a szüleid? Engem tuti nem engedtek volna el…”

….és a többi, és a többi…

Ehhez hasonló kérdésekkel bombáztak az ismerőseim elutazásom előtt és után is, így arra jutottam, erről is kell írnom egy keveset. Kicsit furcsálltam ezeket a kérdéseket, hiszen 23 éves felnőtt nő vagyok, dolgozom, így van saját pénzem. Igaz, hogy még a szüleimmel és a testvéreimmel élek, de ez főleg azért van így, mert inkább szentelem egyelőre a pénzemet az utazásokra, mint a különköltözésre. A lényeg a lényeg, felnőtt vagyok és nem hiszem, hogy engedélyt kéne kérnem bárkitől is az utazásra. Persze tisztában vagyok mások aggódásával, és hogy nem a rossz szándék szülte ezeket a kérdéseket.

Indulás előtt a legtöbb ismerősöm nem hitte el, hogy tényleg stoppolni fogok. Azt gondolták, hogy csak nagy a szám, aztán majd lecseng ez az őrület. Egy számomra nagyon kedves személy minden áldott nap elmondta a munkahelyemen, hogy “Őrült vagy! Ki tudja milyen szemét alakok fognak felvenni! Úgy fogsz utazni mocskosan, izzadtan, fürdés nélkül? Ne is mondjad inkább nekem!” Szintén a munkahelyemen az egyik biztonsági őr konkrétan elhordott mindennek, hülye vagyok, rosszul látom a világot, naiv vagyok, és még ennél is “barátságosabb” jelzőkkel illetett. Na engem sem kell félteni, megmondtam én is a magamét, magasztos beszédet tartottam neki a komfortzónáról meg az élet értelméről.

Nem emlékszem pontosan, hogy mikor említettem először a tervemet Édesanyámnak, de feltűnően nyugodt volt. Annyit mondott, hogy “jó.” Nagyon meglepődtem, mert hosszú időn keresztül szóba se hozta a témát. Szerintem ő is azt hitte, amit a többiek: úgysem megyek el, csak jártatom a számat. Amikor megvettem a túrahátizsákomat, és kezdtem beszerezni minden egyéb szükséges holmit, akkor kérdezte meg: “Te most tényleg elmész?” Az indulás napján és a hazaérkezésemkor is nagyon segítőkész volt. Útközben sem zaklatott, sőt, volt olyan, hogy írtam neki és kb. azt éreztem, hogy lerázott. Utólag vallotta be, hogy mennyire féltett engem. Anya, nagyon szeretném neked megköszönni, hogy nem piszkáltál, hanem hagytál, hogy elérjem a célomat és beteljesítsem az álmomat!

Egy nap munka közben hívott fel Édesapám, és akkor a telefonban beszéltem neki először a stoppolásról. Kiborult, közölte, hogy ezt felejtsem el. “Nem mész sehova! Erről még beszélek Anyáddal! Tud egyáltalán erről?” Valahogy így nézett ki a reakciója. Még jobban kiakadt, amikor elmondtam, hogy Afrika a cél. Csúnyán össze is vesztünk ott a telefonban, mert nekem nagy a szám és nem hagyom magam. Emlékeztettem rá, hogy 23 éves vagyok, és ugyan hatással lehetnek rám, mert a szüleim, de nincs beleszólásuk a dolgaimba. Aztán minden tiltás ellenére útra keltem, és az út során rendszeresen írtam neki. Ekkor már higgadtabb volt, de sokszor azt éreztem, hogy nem bízik bennem, néha túlságosan bele akart szólni, hogy mit csináljak, merre menjek. Nem haragszom rá, tudom, hogy féltett, de akkor nagyon felidegesített. Mindentől függetlenül Neked is szeretnék köszönetet mondani Apa, főleg a hazautazásom szervezésében nyújtott segítségedért, az anyagi részét sem feledve!

A nagymamámmal is Skype-on osztottam meg a tervemet. “Nagyon szépen kérlek, ne menj!” Az első reakciója hasonló volt Apuéhoz, Ő is nagyon féltett engem, de sokkal hamarabb elfogadta a döntésemet. Az út során is beszéltünk párszor, mindig küldte nekem az energiát, az áldást, és a pozitív gondolatokat. Köszönöm Neked! Mindvégig éreztem, hogy valaki gondol rám, valaki a távolból segít engem. Még az út előtt többször is érdeklődött a részletek felől, hogyan tervezem-szervezem ezt az egészet. Nem szívesen beszéltem erről, talán túlságosan is titkolóztam. Ez az én kis “projektem” volt, nem akartam a részletekbe beavatni senkit, nem akartam tanácsot kapni senkitől, nem akartam, hogy bárki is beleszóljon a dolgomba, vagy hogy egyáltalán tudjon róla bármit. Sokáig azt terveztem, hogy útközben is elfelejtem a Facebookot, a Messengert és minden közösségi médiát is… Persze valahogyan muszáj volt életjelet adnom magamról…

Van egy ember (a sok közül) aki nagyon közel áll a szívemhez, és az ő reakciójáról azért írok külön, mert mindennél jobban bánt a mai napig is. Az illető nem csak magán a stoppolás tényén borult ki, hanem azon is, hogy Ottóval megyek. Számomra érthetetlen módon utálja őt. Régen még úgy-ahogy megértettem ezt az érzést, most már azonban egyáltalán nem. Szóval ő is le akart beszélni, aztán amikor látta, hogy ez lehetetlen, inkább rám hagyta. “Majd akkor beszélünk róla, ha aktuális lesz.” Eleinte előadta, hogy aggódik értem, aztán nem sokkal később átmenetileg megszakadt közöttünk minden kapcsolat, nem is beszéltünk. 2 nappal az indulásom előtt írt rám újra, jó utat kívánt, azt mondta, hogy vigyázzak magamra. Ekkor kezdtünk újra beszélgetni, és “végigkísért” az úton. Egyébként, fogalmam sincs róla, hogy honnan tudta az indulásom időpontját. Utolsó beszélgetésünk alkalmával még én magam sem tudtam… Ami engem borzasztóan bántott, az egyrészt az, hogy hülyeségnek tartotta amit csinálok, másrészt pedig, hogy az ő szemében ez nem volt nagy teljesítmény. Ha elmeséltem neki egy történetet, mindig az lett a vége, hogy ez az egész hülyeség. Nem számított az sem, hogy épségben hazaértem, hogy tisztességgel végigcsináltam, és hogy megoldottam necces helyzeteket. Semmi sem számított. Tisztában vagyok vele, hogy a stoppolás nem mindenkinek való. Én nem is kényszerítek senkit, hogy elinduljon. Amióta hazajöttem, a legtöbb ember elismeréssel beszélt rólam és a témáról. Nem ezért csináltam, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól. Erre is az volt a reakciója, hogy ők hazudnak nekem és mézesmázosak velem. Alapvetően tudom, hogy nem bennem van a hiba, de rosszul esett… Köszönöm Neked is, hogy az állandó kritikáiddal arra ösztönzöl, hogy még jobban csináljam a dolgaimat, még többet hozzak ki az különböző helyzetekből.

Köszönöm mindenkinek az elismerő szavakat, azt a hihetetlenül sok szeretetet, amit az utam legelejétől felém sugároztatok. Biztos vagyok benne, hogy ennek is nagy szerepe volt abban, hogy épségben hazaérkeztem. Köszönöm Mindenkinek az érdeklődést, az aggódást. Összességében sokkal több pozitív reakciót váltott ki az utazásom, mint amennyi negatívat. 🙂 Van olyan ember, akit állítása szerint inspirál az általam bejárt út, és ennek nagyon örülök! 

Végül, szeretnék kiemelni pár embert, akiknek külön köszönettel tartozom:

• Dórikám, néha úgy éreztem, hogy még a szüleimnél is jobban aggódtál értem, de sokakkal ellentétben te mindig bíztál bennem. Köszönöm!
• T. Kata; a legjobb barátnőm, és Domi: köszönöm, hogy velem együtt izgultatok és mindig támogattatok!
• H. Kata: Neked is köszönettel tartozom, mert hihetetlenül meghatott a születésnapi ajándékod, a praktikus gondolkodásmódod, és óriási hasznát vettem a termosznak. Magam sem gondoltam volna, hogy ennyire kelleni fog!
• Pannim, köszönöm, hogy végigkíséred a mindennapjaimat, és érdeklődsz, és hogy az út során is tartottad bennem a lelket!

Köszönöm, hogy elolvastad!

Folyt. köv.

Zs.