Amikor a stoppolásról meséltem az ismerőseimnek, az egyik leggyakrabban elhangzott kérdés az volt, hogy “És ez amúgy hogy jött neked?” Erről szeretnék most írni nektek: hogy miért indultam el ezen az úton, mi inspirált, mi adott erőt, és hogyan készültem fel erre.
Miért választottam a stoppolást a “hagyományos” utazás helyett?
Mindig is nagyon szerettem utazni. Szerencsés vagyok, mert volt is erre lehetőségem, ezért végtelenül hálás vagyok a szüleimnek, és a nagymamámnak, akik ebben anyagi segítséget nyújtottak. Szeretettel gondolok vissza a gyerekkori nyaralásokra a Fekete-tenger partján, a Kolozsváron töltött időre, az iskolai spanyolországi útra, vagy a nagyimmal Nyugat-Európában tett barangolásokra. Szintén emlékezetes marad a Lexi barátnőmmel töltött nyaralás Sartin. Amióta dolgozom, még inkább megnyílt a világ, hiszen van saját félretett pénzem. Az utóbbi két évben barátnőkkel nyaraltam Görögországban és Montenegróban.
Az igazság az, hogy bármennyire is élveztem a szervezett nyaralásaimat, egy idő után éreztem, hogy ez már nem elég nekem. Mindig is kalandvágyó voltam, és bár szeretek szervezkedni, a spontán dolgok varázsa is magával tud ragadni. Emellett, pedig az utóbbi évek érzelmi mélyrepülése is arra késztetett, hogy elinduljak. Nem menekülni akartam, csak végre egy kicsit Önmagammal lenni, távol a világ zajától, távol az ismerőseimtől. Ráadásul, valljuk be, szervezett keretek között utazni nagyon költséges, és csak kevesek engedhetik meg maguknak. Az egyik legnagyobb vágyam, hogy bejárhassam a világot, és erről nem hiszem, hogy valaha is le tudnék mondani. Éreztem, hogy mennem kell.
Az előzmények…
A 18. születésnapomat a Németországban élő nagymamámnál töltöttem, és ez alkalomból meglátogatott Angliában élő édesapám is. Ő azt tervezte, hogy elvisz Wuppertalba, és más német városokba. Én ezt akkor megvétóztam… Félve mondtam neki, hogy mehetnénk messzebre is… Mondjuk Andorrába… Nagyon érdekelt ez a piciny ország, és legnagyobb meglepetésemre Apu vevő volt az ötletemre. Nagyim csomagolt nekünk ennivalót, mi pedig másnap elindultunk. Ez volt az első olyan utazás, aminek szervezés nélkül indultam neki. Az első, de nem az utolsó.
2015 januárjában egy hirtelen ötlettől vezérelve elmentem egyedül a Magas-Tátrába. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy szép szerda estén gondoltam egyet, csütörtök reggel pedig már a vonaton ültem a Tátra felé. Kihasználva a MÁV tátrai kirándulójegyét, csodálatos 1-1,5 napot tölthettem el a magas csúcsok között, miközben bejártam Poprádot, Tátralomnicot, Csorbát és Ótátrafüredet. Csak a legfontosabb dolgoknak jártam utána, minden másban a megérzésekre hagyatkoztam.
A harmadik “előzmény” Ottó barátom első stoppos útja volt. Ő már akkor is invitált, de mivel utolsó pillanatban szólt, nem tartottam vele. Végigkísértem az útját, telefonbeszélgetéseink alatt irigykedve hallgattam történeteit. Hazaérkezésekor megbeszéltük, hogy nyáron ketten vágunk neki az útnak. Tudtam, hogy most már semmi és senki sem állíthat meg. Volt egy olyan opció, hogy hárman megyünk, ez azonban meghiúsult.
Az előkészületek, ráhangolódás…
Először talán én magam sem fogtam fel igazán, hogy mire készülök. Nagyon sokáig semmit nem csináltam, nem készülődtem. Ha már stoppolunk, akkor legyen az egész tényleg spontán. Később Ottó, mint “tapasztalt” stoppos (nálam legalábbis tapasztaltabb), írt egy listát a szükséges dolgokról. Ezeknek a nagy részét első hallásra feleslegesnek tartottam, itt-ott bele is kötöttem… Volt, amit második “hallásra” is szükségtelennek éreztem. Voltak olyan eszközök, amire mindkettőnknek szüksége volt, ezeket csak egyikőnk hozta, és közösen használtuk. Mint említettem, először hárman indultunk volna, Ottó ismerőse, Cinti jött volna velünk. Én végül tőle vásároltam meg a túrahátizsákját, hiszen neki nem volt már rá szüksége. Kb. egy héttel az indulás előtt előkészítettem azokat a ruhákat, amiket vinni akartam, de csak az utolsó pillanatban pakoltam be. Nem volt könnyű mérlegelni, hogy mennyi váltoruhát, mennyi fehérneműt, mennyi meleg ruhát vigyek. Egy nőnek az ilyesmi mindig nehéz… 😀 Én pl. az összes (!) fürdőruhámat bepakoltam… (Egyébként ez nem volt annyira rossz ötlet, mint amilyennek először látszott.) Az indulás előtti napon még dolgoztam, utána mentem el vásárolni ezt-azt, de összességében elmondhatom: úgy készültem, hogy valójában nem készültem semmit.
Amitől tartottam, hogy hogyan fogom magam elrendezni a kényes napokon. Mivel már hetekkel az indulás előtt is csak ez az út járt a fejemben, a szervezetem felkészült erre. Életemben ilyen enyhe, és fájdalommentes menstruációm nem volt, mint az utazás alatt. Biztosan tudom, hogy ez nem csak a vak szerencse kérdése volt, hanem a lelki ráhangolódással a testemet is felkészítettem a várható körülményekre.
Tudom, hogy ez egy intim téma. Azért írtam mindezt le, mert nem egy barátnőm, lány ismerősöm szegezte nekem a kérdést, hogy ilyenkor hogyan boldogultam? Nyilván nem akarok erről részletekbe menően írni, de hozzátartozik a témához.
Bár a szükséges felszerelésről egy másik bejegyzésben szeretnék írni, mivel nagyon sokan kérdeztétek, írok pár szót az anyagiakról. Sátrat én nem vittem (mivel nincs), a hátizsákomat 25.000 Ft-ért vettem (boltban drágább, én Cintitől vettem meg olcsóbban, mert ő megvette újonnan de mégsem jött velünk, és így már nem volt rá szüksége). Indulás előtt csak minimális kaját vettem, az apróbb dolgok pedig általában a legtöbb háztartásban megtalálhatóak, így ezekre nem kell költeni. Én vettem egy power bank-ot (hordozható telefontöltő), de ezt sem szükségszerű ilyenkor megvenni. Azt hiszem egyéb extra költségem nem volt, szóval ez összesen kb. 35.000 Ft-ot jelent. Konkrétan az utazásra 100.000 Ft-nak megfelelő eurót váltottunk, és napi 5 euróból éltünk. Ebből azért jól lehet lakni, soha nem éheztem, és vonatjegyre is futotta, amikor nem találtam fuvart.
Nehéz napok…
Az út során voltak nehezebb időszakok. Már észrevettem régebben, hogy általában 1 hét után jelentkezik nálam a honvágy érzése, ez most is így volt. Ráadásul, mindez pont akkor tört rám, amikor Spanyolország hidegebb éghajlatú területein jártunk, és meleg ruha ide vagy oda, én állandóan fáztam. Akkor már jó ideje nem volt lehetőségünk tisztálkodni, és az óceánban sem fürödhettünk, hiszen 10-12 fokos volt a víz. “Természetesen” ekkortájt jutott eszembe az elmúlt 23 évem összes rossz eseménye, emléke is. Nem egyszer tört rám sírógörcs, amit persze igyekeztem elrejteni Ottó elől, de gondolom azért észrevette. Úgy éreztem, túl könnyen indult az út, és most jelentkeztek a nehézségek. Pestiesen szólva “minden összejött.” Utólag visszagondolva, a hideget leszámítva semmilyen akadály nem volt, egyszerűen a hangulatom romlott csak el. Ilyenkor mindig azt mondogattam magamnak, hogy semmi sem tart örökké, és ez a rossz periódus is véget ér egyszer. Az az igazság, hogy amikor több ezer kilométerre vagy az otthonodtól, és a szeretteidtől, akkor nincs más választásod, mint összeszedni magad és csinálni tovább. Próbáltam arra gondolni, hogy erős vagyok, hihetetlen sok rosszat kibírtam már, és ez azokhoz képest igazán semmi. Tudatosítanom kellett magamban, hogy ez is az út része, a fejlődésem része. Meg kellett élnem az érzelmeket ahhoz, hogy el tudjam őket engedni. Rá kellett eszmélnem, hogy utazok, gyönyörű helyeken járok (amit nem mindenki engedhet meg magának), rengeteg ember segített nekem, soha senki se bántott, úgyhogy igazán szerencsés ember vagyok és voltaképpen nincs miért panaszkodnom…
Folyt. köv. ♥
Az otthontalanság otthona... 
Hozzászólás